Ki olvas minket

Oldalainkat 98 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Barnás Ferenc

barnasferenc1232"Nem tudom, mi ment végbe ezen az arcon.

Csak annyit tudok, hogy ez a férfi saját vallása

legszentebb mondatát énekelte újra és újra,

és minden bizonnyal e mondat értelméhez,

vagy csupán az érzetéhez próbált közelebb és közelebb kerülni."

Barnás Ferenc A Vörösmarty téren című írását olvashatják

a Tanítvány 2014/2. számából.

 

Barnás Ferenc

A Vörösmarty téren


Néhány napja a Vörösmarty téren jártam. Mostanában gyakran megfordulok a környéken munkába menet, bár ezen a bizonyos napon egész más miatt kötöttem itt ki. A téren a Duna Karnevál nemzetközi multikulturális fesztivál előkészületei zajlottak. Építették a színpadot, rendezgették a kávéházi teraszokat, közben azért turistacsoportok vonultak, egy részük mostanában táblás vezetőket követ. A pestiek mozgása is jól kivehető volt a nyári nyüzsgésben, honfitársaimat hamar felismerem. A tér Váci utcai felén Krisnások énekeltek és táncoltak. Ezek a sárga ruhába öltözött férfiak illetve mindenféle tarka ruhás nők újra meg újra feltűnnek a városban. Kört alkottak, melynek középen egy férfi állt, aki mikrofonba énekelt, mellette egy kongás ütötte a ritmust. Szertartásnak mondtam magamban, ami előttem zajlott, bár nem biztos, hogy az volt. Volt idő, amikor majd mindig megálltam mindenfelé utcai látványosság miatt, mostanában ritkábban teszem. Ezúttal az énekes miatt álltam meg, aki nem énekes volt, hanem szerzetes, egy éneklő szerzetes, a Krisna-tudatú Hívők Közösségének a tagja. Az arca miatt álltam meg, amely éneklés alatt szoborszerűvé vált. Erős érzéseket közvetített, noha a férfinak ez nem állt a szándékában. Egyszerre a szertartás részének éreztem magam, és kívülről belülre helyeződtem. Nem invitáltak erre, az egész megtörtént, néhány perc elteltével kaptam magam rajta. Nem tudom, mit nevezhetnék itt belülnek, jóllehet körülbelül tudható, mire gondolok, gondolhatok. Csakhogy épp a körülbelül takarja el előlünk a dolgokat, például az ismerttől a megismerendőt. Az előbbi üres tégely. Fontos ugyan a számunkra, nem is létezhetnénk nélküle, viszont mégiscsak üres, ha gazdagon meg- és kimunkált is, majd mindig ennek variációit rakosgatjuk ideoda magunkban. Nem egyszerre kellene megragadnunk a külsőt és a belsőt ahhoz, hogy a határvonalak kiélesedjenek? Egyáltalán, vannak határok? Vannak. Vannak? Nincsenek. Melyik állítás az igaz? Mindkettő. A dolgok lehetséges logikájának gyakorlati, már-már pragmatikus volta rajzolódott ki egyszerre előttem mintegy pillanatnyi szükségszerűségként. Pillanatnyi? Igen. És hol a mindenben munkálkodó örök elv? Nem tudom. Hogyan lehet ehhez a bizonyos pragmatikus logikához hozzáférésem mindennapi körülményeim közepette, amikor majd minden az irányba hat, hogy bedaráljon? Nem tudom. Ahogy álltam a téren, egyre csak a kongát hallottam, az énekest egy idő után nem, pedig továbbra is szólt a recitáló ima. Aztán ez játszódott le: átadtam magam ama történésnek, mely az éneklő szerzetes arcán végbement. Nem tudom, mi ment végbe ezen az arcon. Csak annyit tudok, hogy ez a férfi saját vallása legszentebb mondatát énekelte újra és újra, és minden bizonnyal e mondat értelméhez, vagy csupán az érzetéhez próbált közelebb és közelebb kerülni. A forma önmagában való mozgásának üres struktúráját vettem volna ki? Vagy a monotóniában benne lévő drámai dinamikára hangolódtam? Nem tudom. A Vörösmarty téren egy-két héttel korában könyves standok álltak: előttük asztalok, az asztaloknál írók, előttük műveik, a művekben sorsok és életek. Amikor elindultam a Deák tér irányába, azon kezdtem gondolkodni, miként lehetne életünk titokzatos pályáinak rejtett és kevésbé rejtett vonalait megrajzolni annak bizonyítására, hogy a lelkinek nevezett működés tetteinknek nem mozgató rugója, hanem valami más. Mi ez a más? Nem tudom. Talán a táncolók gyűrűjében éneklő szerzetes sem tudta, de mintha élte volna.

 

Főoldal

 

About the Author

Barnás Ferenc