Ki olvas minket

Oldalainkat 15 vendég és 0 tag böngészi

Kritika - Antal Balázs

 

 

 

 

 

 

 

 

Antal Balázs

 

Kicsinyes mozgások

Térey János: Protokoll. Magvető Kiadó, 2010, 401 o., 2990 Ft.

 

 

 

 

Térey évtizedes programja a műfaji „kalandozásokkal” révbe ért – olyannyira, hogy ma már aligha írható le jogosan az általam használt szó, hogy „kalandozás”. A Termann hagyományai talán az volt, s írásakor épp úgy esetleg még a Paulus is – ma már másképpen van. Pedig a műfaji eldöntetlenség nagyon is fel akar tűnni a Protokollban, melynek címe alatt az áll, hogy regény versekben. Ezzel programot is adhat kritikáknak: hol vannak azok a bizonyos versek, mettől meddig és milyen engedményeket tesznek, hogy a végére az egészből regény lehessen. De legalább ennyire izgalmas az a permanens elhivatottság, amellyel Térey dolgozik az irodalmárok látószögéből alig befogható magyar eliten: hogy él a (ha nem is vagyoni, de a társadalmi státusz okán besorolt) felső tízezer, amely ugyanúgy láthatatlan, akár az alsó – csak éppen errefelé nem is nagyon kereskedett senki, vagy legalábbis közel sem olyan sikeresen, mint Térey. Ezzel együtt, akarva-akaratlan olyan regiszterek is megszólalnak a műben, mellyel igencsak régen kellett számot vetnie komolyabban az újabb líra- és epikaértésnek (még pontosabban: kelleni talán kellett volna, azonban nem tette meg, és erre éppen Térey munkáinak befogadása szolgáltat példát, aki nem éppen a félénk szerzők közé tartozik e téren sem): a közéletiség nem is annyira érintőleges jelenléte, a „písziség” szempontjait helyenként szimpatikusan félrelökő „állásfoglalás” bizonyos kérdésekben – noha szemléletmódunk kétségtelenül lehetőséget ad olyan megközelítésre is, hogy ilyesmi nincsen a műben, az értékválasztások a szereplők választásai és válaszai, a szerző „tiszta” marad. Csakhogy az a választás mégsem vitatható el tőle, hogy a közeget ő választja, márpedig ennek immanens „tartozéka” a világnézeti nyilatkozat bizonyos kérdésekben. Például a kiemelt közeg, a külügyminisztérium yuppie-jai nem kerülhetik meg, hogy a magyar-szlovák viszonnyal szembesüljenek: fontos epizód a „komáromi átkelés”, illetve annak meghiúsulása, s az ehhez kapcsolódó diplomáciai manőverezés beemelése. A valós és a fikcionalizált keveredése ugyanakkor éppen itt tapintható a legnagyobb feszültségben: ha egyszer be lehet azonosítani helyet, időt, eseményt, az olvasó a személyek beazonosításának is nekikezd – hogy akkor ki is a bizonyos miniszter, aki a műben szerepel, s akit itt Skultétinek hívnak, stb. Holott azt gondolom ilyen jellegű kulcsai nincsenek a szövegnek – ha úgy tetszik, ilyen módon a valósággal sok ponton érintkező, ám mégiscsak alternatív valóságot tükröz a szöveg. Az állásfoglalás szempontjából azonban mindenképp szerencsés húzás nem csak az, hogy éppen külügyminisztérium-, hanem hogy olyan apparatcsik áll a középpontban, aki kormányfüggetlen szakértő – noha az is elhangzik, hogy néhai édesapja jó viszonyban volt a miniszterrel, aminek köszönhetően stb., stb.

Térey áradó nyelvi dinamikája szintén nagyon régóta provokálja az epikus szövegformálás módozatait, mely mindeddig nem tudott kifogni még ezen a bizonyos dinamikán. A Protokoll érezhetően nem prózaszöveg, mindvégig sikerrel tartja fenn a lírai nyelv feszültségét és sűrűségét, noha maga az elbeszélés logikája sokkal szellősebb szövegeket eredményez, mint ahogy azt egy-egy Térey verseskötetben megtapasztaljuk (ami tulajdonképpen már csak a darabok méretei okán sem lenne szóra érdemes [a sorokban és a száz oldalakban mérhető tételek nem állíthatók e szempontból egymás mellé], ha nem szerepelne a versek szó a címlapon). Ez az epikus szerkezet időrendi szerveződésű: Mátrai Ágoston, a történet főszereplője időbeli A pontból B-be jut a történet során, mely B pont majd jelentős változást hoz életébe, noha éppenséggel átélt már hasonlót, bár nem pont olyat. Az időbeli eseménysor-láncolaton kívül – mely ráadásul pontosan adatolható eseményekkel jó egy évet fog át – más szervezőelv nem áll az elbeszélés hátterében: Mátrai célja csupán annyi, hogy az eljövő időkben ne álljon rosszabb pozícióban, mint a mában, az élet semmilyen területén. Ennek megfelelően tartja magát távol a kockázatoktól – bár a regény maga tulajdonképpen éppen nagyon is kockázatos helyzettel indul: Mátrai viszonyt kezd unokatestvérével, a nálánál pár évvel idősebb, elvált anyával, Blankával és kész lenne vállalni a kapcsolatra vetülő negatív árnyékokat is akár. Különben ez az egyetlen kilengés, amúgy színház, opera, tenisz teszi ki életét a munka mellett, s persze a nők meg az az egy-két barát, aki nem a minisztériumhoz kötődik. Ezek (nők, barátok) révén lesz Mátrai amolyan két part közt lebegő alak: a félig-meddig művésztársaság kimozdítja a yuppie-szerepből, melyre munkája kárhoztatja – mely munka meglehetősen egyforma napokat eredményez, majdnem mindegyik fertályán a térképnek, ahol csak megfordul Mátrai az év során, s ezt az ugyanolyanságot 400 oldalon keresztül Térey képes enciklopédikusan bemutatni, igen meggyőző-lehengerlő nyelvi apparátussal felvértezve úgy, hogy az elbeszélés nyelvi megképzésében pillanatnyira sem érződik az, ami a főszereplő cselekedeteiben egyre gyakrabban: az elbizonytalanodás.

Miközben a líranyelv nagyon is barátságos, az elbeszélés maga pedig bőséges, szereplőiről meglehetősen hidegen beszél. Mint ahogy Térey alanyi költőként is képes kívül helyezkedni mindenen, itt, ahol négyszáz oldalon keresztül fókuszál egyetlen szereplőre sem viszi igazán érzelmes melegség közelébe olvasóját. Tulajdonképpen alig van, ami miatt Mátrait megszeresse az olvasó, mint ahogy minden olyasmi is hiányzik, ami ellenszenvessé tenné. Persze meglehet, hogy ez az olvasó hibája, ez esetben Térey sikerrel kényszerít(ett) ki állásfoglalást (belőlem): hogy túl bűzös a politika ahhoz, hogy még csak a közeliek is szimpatikusak lehessenek. Magyarán az olvasó előítéleteit hívja ki maga és hőse ellen a szerző: túl tudsz-e ezen lépni kedves olvasó? Hiszen bár különösebben forradalmi színben nem igyekszik feltüntetni főszereplőjét Térey, azért a gerinctelen karrierista szintjénél jóval magasabbra emeli Mátrait. E tekintetben bizonyul ügyes fogásnak Kovács szerepeltetése: az (el)beszélő megvillant egy igazi törtetőt, aki Mátrai helyére pályázik a ranglétrán. Tulajdonképpen ezen a ponton lép be a történetbe valami munkával kapcsolatos távlati cél: megőrizni a pozíciót, de semmiképp sem eladva-lealacsonyítva magát.

Mindezek alapján azt is mondhatnám Térey istent kísért: várható olvasóinak oldaláról nem csak hogy előítéletekkel terhelt szegmensből választ szereplőket, de még csak fel sem akarja forgatni a prekoncepciót fenekestül. Nem állítja, hogy valami roppant fantáziadús, eleven vagy épp eredeti lenne a minisztériumi alkalmazottak világa. A partik, a koktélok társasága minden olyasmi nélkül végzi napi rutinját, amit célnak lehetne nevezni. Mátrai magánéletbeli elbizonytalanodása elől talán ezért sem tud egészen beletemetkezni-belefeledkezni a munkába: nem mozgatja semmilyen elhivatottság és igazából olyasmit sem látni, ami ösztönzőleg hathatna rá. Ez nem kis feladat elé állítja a líranyelvet sem, hiszen egy meglehetősen ellenálló anyagot kell versbe írnia. Pedig maga a versnyelv alapvetően is komoly kihívásoknak van kitéve: négyszáz oldalon kell valahogy megteremtenie azt, amit különben inkább csak sorokban számolva szokott. Ezúttal a Paulus látványos rímelése sincs segítségére. Térey meg sem próbálkozik azzal, hogy látványosan erős mondatok-sorok építésével licitáljon rá meg rá könyvének oldalaira, sőt, helyenként engedményeket tesz a közvetített világ nyelvének behallatszódására: a hivatali formanyelv többször ott kísért a háttérben – anélkül, hogy egyetlen mondatra is rá lehetne bökni, hogy tessék, ez igazi bikkfanyelv. Érzésem szerint több rétegű nyelvi megvalósítás működik a szövegben: a vers(ek) sorait olyan szövegszervező formaelv kapcsolja össze, amely az emelkedettséget, mely alapélmény a szöveg olvasása során, képes helyzetbe hozni a hivatali nyelvvel, hogy már-már elhinném, e párbeszédek így zajlódhattak akár. Más kérdés, hogy ez a kiegyensúlyozott emelkedettség, mely szóhasználatban például igen invenciózusnak bizonyul még akkor is, amikor a sokadik egyforma napról tudósít, s egyszer sem teszi ugyanúgy, végül is egyben, egészben olvasva talán nem érződik ugyanolyan frissnek úgy a háromszázadik oldaltól már – noha amennyiben az utolsó száz lenne az első száz, maradéktalanul frissnek tűnne, s viszont: bármelyik száz lenne az utolsó, ugyanezt érezném. Nem is annyira a nyelv fárad el, inkább a történet fogy ki alóla, ez pedig mindenképpen a koncepció része, Térey érezhetően sokkal jobban uralja a szöveget, semmint az ő kezéből csúszhattak volna ki a szálak, ám ezzel kockázatot is vállal: négyszáz oldalt úgy beszélni el, hogy a cselekmény kerüli a katartikus fordulatokat, a kiugró eseményeket, sok a töprengés, a leírás, egyik-másik esemény olykor hibátlanul szétíródik – hát igen, nem könnyű. Ennek ellenére így is lazán olvastatja magát a szöveg, az olvasónak nincs valami nagy kedve letenni a könyvet, ilyeténképpen pedig nem mondana le nemhogy száz, de még tíz oldalról sem belőle.

Mindenképp megemlítem még, hogy szinte véletlen olvastam egymás után András Lászlótól az Egy medvekutató feljegyzéseit s aztán a Protokollt – s bennem hirtelen párdarabokká álltak össze: bár az egyik (lirizált) próza a másik (epikus) líra, ugyanazzal az anyaggal birkózik mind a kettő – a magashivatal s benne az egyén, a magánélet színei, szerelmei, szenvedélyei szemben a színtelen, lélekölő munkával. Még az ábrázolt közeg nyelvi erőterének a műegészre terpeszkedése is egyformán tetten érhető – emlékezetes munka mind a kettő, de persze egészen másért. Ugyanakkor Térey hivatala csöppet sem rejtélyes, nincs benne kafka-i érzület, sőt, a hivatal szó tulajdonképpen el sem hangzik itt, vagyis hát bizonyára elhangzik, ámde nem túl lényeges.

Térey finoman provokál: provokálja a verset, az epikát, provokálja az eseménytelen történéshorizontot, provokálja az olvasót az idegen közeg elfogadtatásával – provokál, provokál és még mindig jól áll neki. Lassan meg merném kockáztatni, hogy kimondjam: Térey egyike kevés tévedhetetlenjeinknek.

 

 

 

 

 

 

 

Főoldal

 

About the Author

Antal Balázs