Ki olvas minket

Oldalainkat 9 vendég és 0 tag böngészi

Kritika - Dávid Péter

 

 

Dávid Péter
Az olvasás komolyságáról

 

Hiába próbáljuk szórakozásként leírni, hobbiként definiálni,
időtöltésként megjelölve jelentéktelenné hígítani, az olvasás mégiscsak komoly
cselekedet. Ezt főleg olyan könyvek fellapozásakor érezhetjük, mint amilyen
Darvasi Ferencnek, a Vörös Postakocsi és a Bárka folyóiratok díját elnyerő,
fiatal írónak és kritikusnak első, Elválik című novelláskötete.
Zsebben is elférő kis könyv, címlapján havas tájban sínek és felső
vezetékek kusza összevisszasága váltóval, utalva arra, hogy a kötetben többször
is szimbolikus térként jelenik meg a vasút világa (Utolsó járat, Fű kettő,
Ünnepi ebéd Hungária). A kép, stílszerűen, három egymástól elváló vagy
éppen találkozó sínpárt ábrázol, amik az olvasó felé közelednek vagy éppen
távolodnak tőle előrevetítve azt, hogy a könyv egymáshoz csatlakozó vagy
egymástól elváló sorsokról fog szólni.
Komoly cselekedet az olvasás, mert ezek a történetek a kötetben nem
rövid utazásra vagy esti, lefekvés előtti olvasgatásra valók; kemény, erőteljes
szövegek nemegyszer nyomasztó, rideg, remények nélküli világképpel, amik
katarzist ébresztenek, továbbgondolásra késztetnek, de legtöbbször „lassú
terhet” raknak az olvasóra. Nem véletlen az idézet, hiszen Darvasi bevallottan
Tar Sándor utódja, szociológiai érdeklődését, a cseppet sem szívderítő valóság
ábrázolása iránti elkötelezettséget tőle örökölte. A társadalom perifériáján élők
mindennapjait próbálja leképezni a könyv jónéhány darabja. A zavarodott,
megalázott falusi lányról, akit „ordaskurvának” gúnyolnak (Lodövi), a
gumijavítóban és előtáncosként is dolgozó Elviszről, akinek élettársa
prostitúcióból él (Szentivánéj), a „vágánybenéző” foglalkozással kenyerét
kereső apáról (Ünnepi ebéd) és a vonaton nem megfelelő jeggyel és iratok
nélkül utazó parazita-családról (Hungária) kaphatunk megdöbbentő vagy
éppen megható leírást. Darvasi narrátorai ugyanakkor otthonosan mozognak
a világfájdalmas, embergyűlölő értelmiségi (Az embergyűlölő), a különös, sem
szerelmi sem baráti (valahol inkább félúton) kapcsolatban nem lévő fiatalok
(Melanzs, Irodalmi kapcsolatok) világában is.
Sokszínű ez a fekete-fehér borítós világ, és olyan XXI. századi,
„divatos” problémák jelennek meg benne, mint a rasszizmus (Meglepetés), a
homoszexualitás (Az embergyűlölő) vagy az alkoholizmus (Picurka). Ha mégis
közös témával szeretnénk jellemezni a kötet darabjait, azt mondhatnánk, hogy
összekapcsolódásokról és elválásokról szól a könyv. Nem merem megkockáztatni
az „emberi kapcsolatok”-kifejezést, mert a divatos közösségi oldalakhoz képest
Darvasi sokkal kreatívabb és modernebb vonzásokat és választásokat rajzol meg
novelláiban, semhogy ilyen egyszerűen meg lehetne fogalmazni. Az egyetlen
hagyományos emberi kapcsolat, ami működőképes ezekben a szövegekben
talán az apa-gyermek viszony, amely nemegyszer – elnézést a kifejezésért –
lázárervines egyértelműséggel (az apa az apa, nincs mese!) mutatkozik meg (Jó
éjt!, Ünnepi ebéd, de akár az Utolsó járat is ide sorolható). A kötet legtöbb
szereplője számára viszont cseppet sem egyértelmű, milyen sínen fut saját maga,
találkozik-e valaha a vele párhuzamosan futó sínekkel, vagy egyáltalán hogy
közeledik vagy távolodik egy-egy állomástól. Laura és Ádám például kedélyesen
megdobálják egymást a fél világirodalommal, mégsem tudják magukat
elképzelni egy közös fényképen (Egész életen át?), a homoszexuális, oblomovi
technikával ébredező klarinétos nem tud zöld ágra vergődni barátjával (Az
embergyűlölő), a disznósajtot majszoló utcaseprő azon gondolkozik a novella
végén, hová is rejtse szerelme holttestét (Másik ember), a Melanzs furcsa párja
pedig szeretkezés helyett kávét kortyolgat. Darvasi, úgy tűnik, kedveli az ilyen
különös, különleges viszonyokat. Talán ennek a számlájára írható, hogy a kötet
darabjaiban nemegyszer fontos, vagy inkább: súlyos helyet kap a szexualitás
(Retúr, Irány az élet).
Darvasi több nyelven beszél. Ahogy a Hungária című novella
elbeszélője, egy fiatal író akit akár a fiatal íróval is azonosíthatnánk a kötet
szerzője is „vég nélkül áradó monológokat” (Picurka, Az embergyűlölő) vagy
„rövid, kopogós közlésekből felépített szövegeket” (Másik ember, Meglepetés,
A szavak embere) vet papírra. Előzővel a gondolatok, asszociációk határtalan
áradását, utóbbival az egyszerű, szegényes nyelvi kelléktárral rendelkező beszélő
nehézkes önkifejezését próbálja leképezni. Ez azonban soha sem önmagáért
való nyelvi játék, minden esetben a történetmondás szolgálatába állított eszköz.
Ráadásul ez a nyelv ritkán fejez ki értékítéletet, nem jó vagy rossz a világ, amit
leír, hanem: ilyen.
Mindenképpen említést érdemel az a jellemzője a novelláknak, amit
a fülszöveget író Grecsó Krisztián így határoz meg: „Darvasi Ferenc olyan
okosan és fegyelmezetten adagol, ahogyan a már sok kötetes, rutinos, megért
szerzők szokták”. Ez az „adagolás” az, ami első olvasásra leginkább lenyűgözi
az olvasót, sőt arra bíztatja, hogy újra kezébe vegyen egy-egy elbeszélést. Ezek
a szövegek ugyanis kezdetben nagyon sok fehér foltot tartalmaznak. A felütés
általában több információt hagy ki, mint amennyit elmondani látszik, így az
olvasónak meg kell küzdenie azért, hogy „beleolvassa” magát a novellába, hogy
belépjen egy új beszédhelyzetbe, hogy feltérképezze a minimális közlésekből
kibontakozó cselekménysort, hogy beleláthasson tőle különböző, de a
novella végére már nem is annyira idegen emberek gondolataiba. Valóban, a
szövegek végére értelmet nyernek az elején még sutának tűnő félmondatok,
a semmitmondónak gondolt leírások. Példaként említhető a rövid, egyszerű
cselekményű, „adagolásban” mégis az egyik legjobb novella, a Kortársban is
megjelent Meglepetés. Az indítás csak sejtet: „A feleségem kérdezősködött,
de hiába. Nem tolakodóan, csak hogy mégis, mire számítsunk. Nem árult el
semmit a lányom. Legyen meglepetés, mondta.” Később persze egyértelművé
válik, hogy a lány udvarlójának érkezése az oka a feleség lázas készülődésének
és az apa, egyben narrátor kételyeinek. A jövendőbeliről azonban a novella
végéig nem tudunk meg semmi olyat, ami az apát felbőszíthetné, ő mégis
ellenszenvvel fogadja a vendéget, csupán apró jelek utalnak arra, amit azután
az apa fogalmaz meg könyörtelen nyersességgel a szöveg tetőpontján. A lány
választottja egy néger férfi. Visszatekintve válik érthetővé, miért kereste meg
a feleség a térképet, amikor a jövendőbeli szülővárosára volt kíváncsi, hogy
honnan szerezte krokodilos anekdotáit az udvarló. Szerencsére, a novella nem ér
itt véget, mert a zárlata – a fogasról, az apa meglepetésére, eltűnnek a kabátok –
feloldja ezt az erőteljes tetőpontot és átírja a címmel kapcsolatos elvárásainkat.
A kötetben ilyen józanul, éretten megszerkesztett novellák találhatók.
Aki tényleg komolyan olvassa Darvasi könyvét, rájöhet, hogy a kötet
novellái között is van kapcsolat. Ahogy a „szövetek” (megint nem véletlen
az idézet) szálai vagy a sínek találkoznak, úgy érintkeznek egymással az
elbeszélések. Az olvasó felfigyelhet egy-egy visszatérő személynévre (Serfőző
Gabi), helyszínre (jó kilátást nyújtó felüljáró), egy különleges helyzetre (egy lány
magával viszi sétálni a kaktuszát, Hugót), egy szereplőre („egy homoszexuális
író és egyben zenész, mert a férfi klarinétozni tanul az Akadémián”) vagy éppen
egy mondatra („Szórja máshová a szemetét, jó!?”). Az még nem is zavarba
ejtő, hogy ez az utóbb idézett mondat a Hungária főszereplőjének egyik
novelláját indítja, egyben az Otthonka című elbeszélés felütése. Magyarázható
ez azzal, hogy ez utóbbi amolyan fikció a fikcióban. Az viszont, hogy a
kaktuszt sétáltató lányt Az embergyűlölő főszereplője találta ki, és fordítva,
az embergyűlölőt Hugó gazdája, az már öncélú játéknak tűnhet, és felidézheti
bennünk a posztmodern játékosság időszakát, amikor minden csak narratíva
volt és mindennek az ellenkezője is. Ez azonban kevéssé illene a „nemegyszer
nyomasztó, rideg, remények nélküli világképhez” és „a cseppet sem szívderítő
valósághoz”. Mintha fel akarná hívni az olvasók figyelmét Darvasi, hogy ezek
a történetek mégiscsak fiktív történetek, feloldani azt a – hogy ilyen, furcsa,
de a kötet olvasói számára biztosan érthető szóval fejezzem ki magam –
valóságélményt, amelyet ezek a szövegek nyújtanak. Vagy egyszerűen azt jelzi,
hogy a körülöttünk lévő, világként elgondolt viszonyrendszer megragadására
az irodalom a legjobb eszköz.
Kiváló választás volt utolsó novellának a Hungária (a cím persze
nem csupán a történetben szereplő vonatra utal). Főhőse, a társadalmi
problémák iránt érzéketlen író, aki szülővárosába látogat egy felolvasóestre. A
vonaton találkozik a büdös, szitkozódó parazita-családdal, akik nem hagyják
őt nyugodtan dolgozni, sőt a novella végén még a telefonját és pénzét is
kölcsönkérik. Ezzel az elbeszéléssel Darvasi ironikus viszonyt épít ki a kötet
többi darabjával, amiknek egyik jellemzője éppen a szociális érzékenység volt.
Érdekessége a szövegnek továbbá, hogy – bár a kötet szövegeiben gyakran
felmerül a vasút csak ez az egy játszódik vonaton, a sín két vége pedig a
fővárost és Békés megyét köti össze, azokat a tájakat, amelyek között a kötet
novellái is oszcillálnak. Méltó befejezése egy komoly novelláskötetnek.

 

Darvasi Ferenc: Elválik, Palatinus, 184 oldal, 2500 forint

 

Dávid Péter magyar és történelem szakos tanár a Gyulai Római Katolikus Gimnáziumban.

Tanítás mellett irodalomtörténettel, vers- és kritikaírással foglalkozik. Publikációi a Bárka folyóiratban jelentek meg.

 

Főoldal

About the Author

Dávid Péter