Ki olvas minket

Oldalainkat 50 vendég és 0 tag böngészi

Kritika - Bódi Katalin

 

 

Bódi Katalin

Arról hallgatni kell

Győrffy Ákos, Havazás Amiens-ben, Budapest, Magvető

 

 

Kellemetlen érzésem támadt Győrffy Ákos negyedik kötetének olvasása közben,

mintha leselkednék, mintha pőrére vetkőztetném versei olvasásával, ami persze nagyon

is helyénvaló reakció lehetne egy verseskönyv esetében, azonban ez az intimitás most nem

esett jól. A Havazás Amiens-ben versei mintha arra kényszerítenének, hogy olvasóként

becsüljem meg magam, vegyem komolyan a szövegek patetikus hangvételét, olvassam

átszellemülten a bizalmamba helyezett szövegeket, a kitárulkozó személyességet,

ám azok, ahelyett, hogy bevezetnének a fülszövegben a miheztartás végett világosan

körvonalazott szakrális közegbe és meditációs térbe, inkább menekülésre késztetnek.

Az öt ciklusba rendezett, mintegy félszáz vers egyhangúságát mindenek előtt a versek

jelentés nélküli, ám nagyon intenzív képisége okozza, ami kinyilatkozás jellegű, de

mégis üres szövegeket eredményez, mert nem hozzák létre a megértés magasabb vagy

legalábbis újszerű szintjét: „Mert a kagylók például olyanok. Bennük / megvan az, ami

miatt újra megszólalnék.” (Egy kagyló) „Egy kisfiú ült a patakmeder egyik gömbölyű /

kövén. Elkéstél, mondta, és a szemébe nézve / láttam, ami lehetett volna, és azt is, ami

már / nem lesz soha.” (Reggeli gyakorlatok, 3.) Éppen ez erősítheti meg az olvasóban az

intimitás zavaró mivoltát, hiszen bekerül egy olyan belső világba, amelyben mégsem

találja meg a helyét, amelynek nem jó részese lenni, mert az idegensége nehezen vagy

egyáltalán nem tehető sajáttá.

A versek nyelvi megalkotottsága feltűnően egységes, a lírai nyelv jellemzően

eszköztelen, a prózai leírás sorokba tördelése uralja az egyes darabokat, ami a

felütésekben szikár tényszerűséget, illetve sokszor izgalmas képi világ körvonalazódását

ígéri: „A halott szarvast leemelték a / terepjáró platójáról, mellkasából / még szivárgott a

vér.” (Hajnal a középhegységben) „Egy napszemüveges lány törökülésben / a füvön, szemközt

a lemenő nappal. Háta mögött / legalább ötven parabolaantenna mered az ég / különböző

pontjai felé.” (Terepismertetés I.) „Három madarat figyeltem.” (az éjszakai égbe) A tájleírás

rendszerint a költői én inszcenírozására ad okot, ami sajnos jellemzően törést okoz

a versekben, lerombolva azt az ígérkező esztétikai élményt, amelyet a körvonalazódó

látványvilágok sajátos bizarrsága adhatna: „Nem tudom pontosan, mi az, amit most,

/ ha itt lennél, el tudnék mondani neked, / de tudom, hogy tíz perc múlva már / képtelen

lennék rá. Amúgy sem én beszélnék, hanem ami el akarja mondani / magát.” (Hajnal

a középhegységben) „Mintha toronyórák szürke festékkel átmázolt számlapjai / lennének.

Mégis pontosabb időt mutatnak, / mint azok. Időt, ami nincs már.” (Terepismertetés I.) „Ez

persze semmit / nem jelent, és nem is akartam / mondani ezzel semmit.” (az éjszakai égbe)

A versekben megjelenő elmélkedésben erőteljesen jelen van egy populáris

nyelvfilozófiai dimenzió, amely a közhelyessége mellett azáltal válik terhessé

és végeredményben üressé, mert túl komolyan veszi önmagát, ellentétben a

közismert graffiti játékosságával („hová tűnnek a szavak, ha kiradírozzuk őket?”).

Utóbbi félreismerhetetlen parafrázisa A völgy emlékei I. című vers részlete, amely a

nyelvbölcselet patetikus képiségéből Nárcisz mitológiai történetének megidézésével

zavaros végeredményt gyúr: „A forrás vizéből / hová tűnt az arcuk. Ha nem látom az

arcom a / vízben, hová lesz.”

Kevés vers mentes a látványosan generálódó, pátosztól dagadó bölcsességektől.

Nagyon lényegesnek tartom azonban, hogy ezekben a szövegekben ugyanolyan

jellegzetesek a Győrffy Ákos líráját meghatározó eszközök, vagyis a szikár prózanyelv,

a lassúságot és állóképszerűséget eredményező nominális stílus, illetve a költői én

inszcenírozása az intenzív képvilággal bíró tájleírásban. A Havazás Amiens-ben középső

ciklusának, a Most is itt vannak címében összetartozó három verse meglehetősen jól

tudja működtetni ezt a különös világot, amelyet a magány, a hideg, a veszteség, a test

fájdalma, a hús pusztulása, a test és a természet furcsa szimbiózisa működtet, anélkül

azonban, hogy radikálisan visszarántana az aforizmák viszketést okozó világába – mert

bölcselkedő pátosz azért itt is van. A völgy emlékei III. a teremtett világ autentikusságát

mutatja a tájhoz kapcsolódó történet elbeszélésének és a történetet elbeszélő hang

történetének egymásba íródásával: „Egy kanna petróleummal jött fel hajnalban, keresztül

/ a cigánysoron, hálóingre borított kendőben. A kutyája / utána szökött, hiába kérlelte, nem

fordult vissza. / Belerúgott, amit azelőtt el sem tudott volna képzelni. / De akkor sem szaladt

el, csak leült az út közepén, és / nézett utána. Előző éjszaka érezte először, hogy / megmozdul

benne a magzat. // A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá / válik: nem lehet

elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mást / lehetne. Az életemre vonatkozó hazugságokból

kiválogatni a legkevésbé szánalmas hazugságokat, és aztán ezekben / bújni el. Mi elől.

Mintha egy mocskos lepedőt húzna / végig valaki a csupasz lombkoronákon, hózáporban

indulok tovább.” Úgy tűnik, hogy a természet ebben a világban sosem feloldódást ígérő

tisztaság, hanem a múlt minden ütköző értékét hordozó fájdalmas szimbiózis, ami

nem engedi magát megismerni, nem ad megnyugvást vagy feloldozást, inkább olyan,

mint egy kegyetlen anya, aki nem szeret gyengédséggel, ölének melege azonban mégis

mindig vágyott marad.

 

havazs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A völgy emlékei első és második darabja is a múlt és a megszólalás jelene közötti

melankolikus, már-már tragikus kapocs megmutatásából építkezik, s a rendre magányos

lírai én itt saját történetiségét mutatja meg a nagyszülők fiatalságának felidézésével.

Az első versben egy régi fényképen látható forrás leírása ad okot a múlt és a jelen

egymásba íródására, a szépség és a veszteség összeforrasztására: „Kikoptatta a forrás

medencéjét a víz, / Legömbölyítette a széleit. Mint nagyanyám / rózsafüzére, tökéletesre

kopott.” A másodikban pedig a pusztuló kerttel összeépülő test engedi elfogadni az

elmúlás visszafordíthatatlanságát, hiszen a szenvtelenül romboló idő folytonosság is:

„Egyetlen, / alig hallható reccsenéssel mállott szét / alattam a szúette, korhadt farönk.

/ Lezuhantam a nedves, gombaszagú / földre, az őznyomok közé. […] Az almafák csupasz

ágrendszerén újra / átragyogott a régi hold.” A kötet első ciklusa (Távoli arc) már megidézi

a belső veszteség fájdalmát a nagyszülő halálának leírásával. Az asszony halott testének

megmutatása, a halál övezte tabuk megkísértése, az identitás tragikus kisszerűsége, a

semmibe foszló szubjektum felett érzett szomorúság azonban mégsem változtatja olyan

halotti beszéddé a verset, amely a testről és a halálról, mint civilizációnk alapfogalmairól

lenne képes hitelesen beszélni, hiszen belegabalyodik a bölcselkedés sehová nem vezető

logikai buktatóiba: „Azt akarják, ne tudjam / én se, hogy ne halljam, amit hallok. Nem

akarják, / hogy legyen, ami van.” (Ne tudjam). A leíró prózát idéző eszköztelen líranyelv

fragmentumaiban apró történetek szóródnak elénk, amelyek a rendre megmutatkozó

lírai én történetét próbálják megrajzolni. A kötetnek ez a személyessége rendkívül

izgalmas és sokat ígérő: a jellemzően terjedelmes versek mintha körvonalaznának egy

olyan személyes történetet, amelyet viszont a versekbe és a ciklusokba tördelés nem

enged mégsem megmutatkozni. Egyedül a második ciklusban (Ruysbroek-töredékek)

szerepelnek rövid, néhány soros versek, ám ezekben nem a lírai sűrítés, hanem az

aforizmajelleg élesedik ki, elhagyva a narráció időnként figyelemreméltó megjelenését

a kötet más helyein: „Megérkezni egy pontig, ahonnan / körbenézve már biztosan látni,

hogy / nincs visszaút.” (nincs)

A kötet utolsó, három darabból álló ciklusában kap helyet a kötetcímadó vers,

a Havazás Amiens-ben, amely nyilvánvalóan nem mellőzhető a kötetértelmezés során,

mégis tanácstalanságot kelt az olvasóban, hiszen ez az egyetlen darabja a könyvnek,

amelyben az Istenhez való viszony tematizáltan van jelen (nem számítva az idézett

fülszöveg részletet, amely eleve arra pozicionálja az olvasót, hogy a versekben teremtett

világ olvasása során tartsa észben a transzcendencia értelemadó közegét – egyébiránt

másként eszembe sem jutna). A Szent Márton-apokrif alcímet viselő vers Tours-i Szent

Márton, a koldus és az Isten háromszögének történetét dolgozza fel első személyű

megszólalásban. A vers többször felkínálja az allegória megfejtésének kulcsát az

identitásváltás fogalmában: a Márton által köpönyegbe burkolt koldus Isten maga,

aki így teszi próbára a lovas irgalmasságát, aki jóságával lényegében megváltóvá lesz.

Amikor Isten megjelenik Mártonnak, a megtérésben egyfajta feloldódás következik

be a férfiban, amely végeredményben megsemmisülést jelent: „Mintha eltűntem volna

magamból. Mint ez az üres / mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán / ragyog

a fény.” A versben megszólaló Szent Márton megtérésének története, istenélménye és

ebből fakadóan valamiféleképpen identitásélménye is a behelyettesíthetőségből, az

ijesztő ürességből, az elérhetetlenségből, az idegenségből és a reményt adó feloldódásból

táplálkozik, amely alapvetően megrendítő hatást képes kelteni, hiszen körvonalazódik

benne a modern ember istentapasztalatának minden fájdalma és paradoxona: „Az a

koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva, mint te voltál közöttünk. Nem vagyok

sehol, csak arcod / fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba / öltözöm, fényes

palástodba öltözve kelek át a végtelen / havazáson, ami az evilág.”

Győrffy Ákos negyedik kötetében megteremti a folytonosságot korábbi verseivel,

tehát úgy látszik, egyelőre rögzül lírájában a feszültség a bölcselkedésként félreértett

lírai megszólalás pozíciója és az eszköztelen, leíró prózanyelv között. A völgy emlékeisorozatban

a narratív fragmentumokból kibontható sajátos tájtapasztalat és az emlékezés

identitásképző ereje mutathat kiutat az önmagáért való pátosz bénultságából, illetve a

Havazás Amiens-ben a gondolati líra lehetőségét kínálja az istentapasztalat megrendítő

megfogalmazásával. A kötet első verse, amely mottóként olvasható, hiszen az öt ciklus

elé kerül, ezeknek az elágazásoknak és megújulásoknak a lehetőségét ígérheti: „Van

még két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki. […] Ha akarom, /

azokban élek egy ideig, és azokban élni / elementárisabb, mint ebben. […] Hogy ezt az

életemet kénytelen vagyok / valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak, / csak a saját

gyengeségem jele.” (Védőbeszéd)

 

Főoldal

About the Author

Bódi Katalin