Kritika - Bódi Katalin
Bódi Katalin
Arról hallgatni kell
Győrffy Ákos, Havazás Amiens-ben, Budapest, Magvető
Kellemetlen érzésem támadt Győrffy Ákos negyedik kötetének olvasása közben,
mintha leselkednék, mintha pőrére vetkőztetném versei olvasásával, ami persze nagyon
is helyénvaló reakció lehetne egy verseskönyv esetében, azonban ez az intimitás most nem
esett jól. A Havazás Amiens-ben versei mintha arra kényszerítenének, hogy olvasóként
becsüljem meg magam, vegyem komolyan a szövegek patetikus hangvételét, olvassam
átszellemülten a bizalmamba helyezett szövegeket, a kitárulkozó személyességet,
ám azok, ahelyett, hogy bevezetnének a fülszövegben a miheztartás végett világosan
körvonalazott szakrális közegbe és meditációs térbe, inkább menekülésre késztetnek.
Az öt ciklusba rendezett, mintegy félszáz vers egyhangúságát mindenek előtt a versek
jelentés nélküli, ám nagyon intenzív képisége okozza, ami kinyilatkozás jellegű, de
mégis üres szövegeket eredményez, mert nem hozzák létre a megértés magasabb vagy
legalábbis újszerű szintjét: „Mert a kagylók például olyanok. Bennük / megvan az, ami
miatt újra megszólalnék.” (Egy kagyló) „Egy kisfiú ült a patakmeder egyik gömbölyű /
kövén. Elkéstél, mondta, és a szemébe nézve / láttam, ami lehetett volna, és azt is, ami
már / nem lesz soha.” (Reggeli gyakorlatok, 3.) Éppen ez erősítheti meg az olvasóban az
intimitás zavaró mivoltát, hiszen bekerül egy olyan belső világba, amelyben mégsem
találja meg a helyét, amelynek nem jó részese lenni, mert az idegensége nehezen vagy
egyáltalán nem tehető sajáttá.
A versek nyelvi megalkotottsága feltűnően egységes, a lírai nyelv jellemzően
eszköztelen, a prózai leírás sorokba tördelése uralja az egyes darabokat, ami a
felütésekben szikár tényszerűséget, illetve sokszor izgalmas képi világ körvonalazódását
ígéri: „A halott szarvast leemelték a / terepjáró platójáról, mellkasából / még szivárgott a
vér.” (Hajnal a középhegységben) „Egy napszemüveges lány törökülésben / a füvön, szemközt
a lemenő nappal. Háta mögött / legalább ötven parabolaantenna mered az ég / különböző
pontjai felé.” (Terepismertetés I.) „Három madarat figyeltem.” (az éjszakai égbe) A tájleírás
rendszerint a költői én inszcenírozására ad okot, ami sajnos jellemzően törést okoz
a versekben, lerombolva azt az ígérkező esztétikai élményt, amelyet a körvonalazódó
látványvilágok sajátos bizarrsága adhatna: „Nem tudom pontosan, mi az, amit most,
/ ha itt lennél, el tudnék mondani neked, / de tudom, hogy tíz perc múlva már / képtelen
lennék rá. Amúgy sem én beszélnék, hanem ami el akarja mondani / magát.” (Hajnal
a középhegységben) „Mintha toronyórák szürke festékkel átmázolt számlapjai / lennének.
Mégis pontosabb időt mutatnak, / mint azok. Időt, ami nincs már.” (Terepismertetés I.) „Ez
persze semmit / nem jelent, és nem is akartam / mondani ezzel semmit.” (az éjszakai égbe)
A versekben megjelenő elmélkedésben erőteljesen jelen van egy populáris
nyelvfilozófiai dimenzió, amely a közhelyessége mellett azáltal válik terhessé
és végeredményben üressé, mert túl komolyan veszi önmagát, ellentétben a
közismert graffiti játékosságával („hová tűnnek a szavak, ha kiradírozzuk őket?”).
Utóbbi félreismerhetetlen parafrázisa A völgy emlékei I. című vers részlete, amely a
nyelvbölcselet patetikus képiségéből Nárcisz mitológiai történetének megidézésével
zavaros végeredményt gyúr: „A forrás vizéből / hová tűnt az arcuk. Ha nem látom az
arcom a / vízben, hová lesz.”
Kevés vers mentes a látványosan generálódó, pátosztól dagadó bölcsességektől.
Nagyon lényegesnek tartom azonban, hogy ezekben a szövegekben ugyanolyan
jellegzetesek a Győrffy Ákos líráját meghatározó eszközök, vagyis a szikár prózanyelv,
a lassúságot és állóképszerűséget eredményező nominális stílus, illetve a költői én
inszcenírozása az intenzív képvilággal bíró tájleírásban. A Havazás Amiens-ben középső
ciklusának, a Most is itt vannak címében összetartozó három verse meglehetősen jól
tudja működtetni ezt a különös világot, amelyet a magány, a hideg, a veszteség, a test
fájdalma, a hús pusztulása, a test és a természet furcsa szimbiózisa működtet, anélkül
azonban, hogy radikálisan visszarántana az aforizmák viszketést okozó világába – mert
bölcselkedő pátosz azért itt is van. A völgy emlékei III. a teremtett világ autentikusságát
mutatja a tájhoz kapcsolódó történet elbeszélésének és a történetet elbeszélő hang
történetének egymásba íródásával: „Egy kanna petróleummal jött fel hajnalban, keresztül
/ a cigánysoron, hálóingre borított kendőben. A kutyája / utána szökött, hiába kérlelte, nem
fordult vissza. / Belerúgott, amit azelőtt el sem tudott volna képzelni. / De akkor sem szaladt
el, csak leült az út közepén, és / nézett utána. Előző éjszaka érezte először, hogy / megmozdul
benne a magzat. // A szorongás aztán abból táplálkozik, hogy világossá / válik: nem lehet
elbújni. Ha nem, akkor viszont mi mást / lehetne. Az életemre vonatkozó hazugságokból
kiválogatni a legkevésbé szánalmas hazugságokat, és aztán ezekben / bújni el. Mi elől.
Mintha egy mocskos lepedőt húzna / végig valaki a csupasz lombkoronákon, hózáporban
indulok tovább.” Úgy tűnik, hogy a természet ebben a világban sosem feloldódást ígérő
tisztaság, hanem a múlt minden ütköző értékét hordozó fájdalmas szimbiózis, ami
nem engedi magát megismerni, nem ad megnyugvást vagy feloldozást, inkább olyan,
mint egy kegyetlen anya, aki nem szeret gyengédséggel, ölének melege azonban mégis
mindig vágyott marad.
A völgy emlékei első és második darabja is a múlt és a megszólalás jelene közötti
melankolikus, már-már tragikus kapocs megmutatásából építkezik, s a rendre magányos
lírai én itt saját történetiségét mutatja meg a nagyszülők fiatalságának felidézésével.
Az első versben egy régi fényképen látható forrás leírása ad okot a múlt és a jelen
egymásba íródására, a szépség és a veszteség összeforrasztására: „Kikoptatta a forrás
medencéjét a víz, / Legömbölyítette a széleit. Mint nagyanyám / rózsafüzére, tökéletesre
kopott.” A másodikban pedig a pusztuló kerttel összeépülő test engedi elfogadni az
elmúlás visszafordíthatatlanságát, hiszen a szenvtelenül romboló idő folytonosság is:
„Egyetlen, / alig hallható reccsenéssel mállott szét / alattam a szúette, korhadt farönk.
/ Lezuhantam a nedves, gombaszagú / földre, az őznyomok közé. […] Az almafák csupasz
ágrendszerén újra / átragyogott a régi hold.” A kötet első ciklusa (Távoli arc) már megidézi
a belső veszteség fájdalmát a nagyszülő halálának leírásával. Az asszony halott testének
megmutatása, a halál övezte tabuk megkísértése, az identitás tragikus kisszerűsége, a
semmibe foszló szubjektum felett érzett szomorúság azonban mégsem változtatja olyan
halotti beszéddé a verset, amely a testről és a halálról, mint civilizációnk alapfogalmairól
lenne képes hitelesen beszélni, hiszen belegabalyodik a bölcselkedés sehová nem vezető
logikai buktatóiba: „Azt akarják, ne tudjam / én se, hogy ne halljam, amit hallok. Nem
akarják, / hogy legyen, ami van.” (Ne tudjam). A leíró prózát idéző eszköztelen líranyelv
fragmentumaiban apró történetek szóródnak elénk, amelyek a rendre megmutatkozó
lírai én történetét próbálják megrajzolni. A kötetnek ez a személyessége rendkívül
izgalmas és sokat ígérő: a jellemzően terjedelmes versek mintha körvonalaznának egy
olyan személyes történetet, amelyet viszont a versekbe és a ciklusokba tördelés nem
enged mégsem megmutatkozni. Egyedül a második ciklusban (Ruysbroek-töredékek)
szerepelnek rövid, néhány soros versek, ám ezekben nem a lírai sűrítés, hanem az
aforizmajelleg élesedik ki, elhagyva a narráció időnként figyelemreméltó megjelenését
a kötet más helyein: „Megérkezni egy pontig, ahonnan / körbenézve már biztosan látni,
hogy / nincs visszaút.” (nincs)
A kötet utolsó, három darabból álló ciklusában kap helyet a kötetcímadó vers,
a Havazás Amiens-ben, amely nyilvánvalóan nem mellőzhető a kötetértelmezés során,
mégis tanácstalanságot kelt az olvasóban, hiszen ez az egyetlen darabja a könyvnek,
amelyben az Istenhez való viszony tematizáltan van jelen (nem számítva az idézett
fülszöveg részletet, amely eleve arra pozicionálja az olvasót, hogy a versekben teremtett
világ olvasása során tartsa észben a transzcendencia értelemadó közegét – egyébiránt
másként eszembe sem jutna). A Szent Márton-apokrif alcímet viselő vers Tours-i Szent
Márton, a koldus és az Isten háromszögének történetét dolgozza fel első személyű
megszólalásban. A vers többször felkínálja az allegória megfejtésének kulcsát az
identitásváltás fogalmában: a Márton által köpönyegbe burkolt koldus Isten maga,
aki így teszi próbára a lovas irgalmasságát, aki jóságával lényegében megváltóvá lesz.
Amikor Isten megjelenik Mártonnak, a megtérésben egyfajta feloldódás következik
be a férfiban, amely végeredményben megsemmisülést jelent: „Mintha eltűntem volna
magamból. Mint ez az üres / mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán / ragyog
a fény.” A versben megszólaló Szent Márton megtérésének története, istenélménye és
ebből fakadóan valamiféleképpen identitásélménye is a behelyettesíthetőségből, az
ijesztő ürességből, az elérhetetlenségből, az idegenségből és a reményt adó feloldódásból
táplálkozik, amely alapvetően megrendítő hatást képes kelteni, hiszen körvonalazódik
benne a modern ember istentapasztalatának minden fájdalma és paradoxona: „Az a
koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva, mint te voltál közöttünk. Nem vagyok
sehol, csak arcod / fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba / öltözöm, fényes
palástodba öltözve kelek át a végtelen / havazáson, ami az evilág.”
Győrffy Ákos negyedik kötetében megteremti a folytonosságot korábbi verseivel,
tehát úgy látszik, egyelőre rögzül lírájában a feszültség a bölcselkedésként félreértett
lírai megszólalás pozíciója és az eszköztelen, leíró prózanyelv között. A völgy emlékeisorozatban
a narratív fragmentumokból kibontható sajátos tájtapasztalat és az emlékezés
identitásképző ereje mutathat kiutat az önmagáért való pátosz bénultságából, illetve a
Havazás Amiens-ben a gondolati líra lehetőségét kínálja az istentapasztalat megrendítő
megfogalmazásával. A kötet első verse, amely mottóként olvasható, hiszen az öt ciklus
elé kerül, ezeknek az elágazásoknak és megújulásoknak a lehetőségét ígérheti: „Van
még két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki. […] Ha akarom, /
azokban élek egy ideig, és azokban élni / elementárisabb, mint ebben. […] Hogy ezt az
életemet kénytelen vagyok / valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak, / csak a saját
gyengeségem jele.” (Védőbeszéd)