Ki olvas minket

Oldalainkat 5 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Tóth Krisztina

 

 

Toll

(Részlet)

 

Az első meleg tavaszi napok egyike volt. A gangról látszó kék égdarab alapján biztosra lehetett venni, hogy nem lesz eső. Vera kitárta a fülledt szoba ablakát. A nagyágyon felhajtotta a nyomott mintás takarót, fogta a két nagy dunnát, kirakta őket a párkányra. Aztán a konyhaajtón át kilépett a körfolyosóra és átemelte a nagy fehér csomagokat a korlátra. Ekkor vette csak észre, hogy a rács tiszta rozsda meg maszat, úgyhogy hamar végigtörölte egy konyhai ronggyal a vasat. Ide teregette ki aztán az Edu ágyneműjét is: az volt a legbüdösebb. Ugyanaz a homályos, kesernyés szag áradt belőle, ami nappal is kiszellőztethetetlenül ott ólálkodott a konyhában és Edu szennyes ruháiból is párolgott. Amikor mindennel végzett, visszament a szobába, és az üres ágyra ruhástól leheveredve bámult ki a nyitott ablakon. Csend volt a házban, a kapu se csapódott. Szemben az öreg cipésznél le voltak húzva a faredőnyök. Már hónapok óta betegeskedett, és mivel nem volt senki, aki ápolja, távoli rokonok bevitették a szeretetkórházba.

Edit néni egyszer még meglátogatta, azóta viszont folyton csak lamentált, hogy vajon kik költöznek majd a helyére, ha ez a szerencsétlen meg talál halni.

A tavaszias, hűvös levegő és a csend olyan álmosító volt, hogy a lányt elnyomta az álom. Távolról, nagyon messziről átszűrődött a házfalakon a villamos zörgése, de semmi más zaj nem zavarta meg a ház mozdulatlanságát. Fázott, magára húzta az ágyterítőt és félálomban érzékelte, hogy annak is milyen áporodott, poros szaga van. A díszpárnákból a bácsi olcsó hajszeszének szúrós illata áradt, zizegett a belsejükben a tömés.

Hirtelen kiabálás ébresztette. Valaki gajdolva ismételgetett valami dallamot lent az udvaron. Először fel se fogta a kiabálás értelmét.

– Tollat veszek, ágyneműből, örökségből, tollat veszek, párnát, dunnát, ágyneműből örökségből tollat veszek! Vera felült, belebújt a papucsába és kilépett a gangra.

A cigányasszony az udvaron éppen az ő ablakukra, pontosabban a kitett dunnákra bámult, úgy ismételgette a mondókáját. A jelenet hirtelen olyan szédítően, minden részletére kiterjedően ismerős volt, hogy miközben a dunnákat felölelve visszapréselte magát a szobába, mintha az időben nyomakodott volna visszafelé valami még belsőbb, még fénytelenebb szobába, ahol egyszer már ugyanez ugyanígy megtörtént. Ez az asszonyállt állt akkor is lent az udvaron a poroló mellett, ugyanígy csípett a tavaszi levegő és ő ugyanígy tekintett lefelé a folyosóról.

Váratlan erősséggel tolult emlékezetébe az a régi délután. Talán hét vagy nyolc éves lehetett, pislogott arra az idegen asszonyra, aztán beszaladt a szobába és elővette a szekrény alól a titkos dobozát, amiben a kincseit tartotta. Volt benne egy babának való fél cipő, a közepén lyukas, fehér kő, amit a Hitközségi irodán kapott, egy hímzett zsebkendő és egy fehér, hosszú toll. Akkor, azon az évekkel ezelőtti délutánon ő felkapta a tollat, lerohant vele az udvarra, és izgatottan dugta az asszony orra alá, hogy mennyit ad érte.

Később a bácsi nevetve mesélgette az utcabelieknek a jelenetet, de Edit néni nagyon elkomolyodott.

– Mit akartad te eladni azt libatollat, he? Hát minek neked a pénz? –  kérdezte később, amikor a kórházi járdán haladtak a C épület felé.

– Hogy gazdag legyek – felelte teljes természetességgel a gyerek A néni megtorpant és nagyon komolyan a szemébe nézett, mint aki valami fontos, életre szóló dolgot szeretne megfogalmazni.

– Gazdag? De hát mi szegények vagyunk! Aki szegény, abból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Gazgad sohase. Ezt tanuljad meg! – nyomatékosította a kezét megszorítva.

Vera most visszaemlékezett arra a délutánra, a járdára, a néni lyukacsos, drapp cipőjére, a hangsúlyaira, és ahogy becsukta az ablakot, ahogy látta magát halványan tükröződni az üvegen és ahogy visszahajtogatta az ágytakarókat, arra gondolt, hogy ő igenis olyan szegény lesz lenni, akinek van pénze. Álruhás szegény: olyan, aki gazdag.

 

(Részlet a készülő Akvárium című regényből)

 

Főoldal

About the Author

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina