Ki olvas minket

Oldalainkat 62 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Borbély Szilárd

 

Borbély Szilárd

Már elment a Mesijás?

 

(részlet)

 

Anyám néha úgy mesél, hogy egy könyvből olvas fel. Ritkán mesél, mert mindig fáradt. Ünnepek alkalmával tesz így, ha már kitakarított és megfőzött, megsütött mindent, amit ilyenkor szokott. Mindig minden háznál ugyanazt szokták. Anyám elfogadja a falu szokásait, de megtartja a régieket, amit ottholról hozott. Egyébként nem olvas. Könyvet sosem olvas. Nekünk nincsenek könyveink. Néhány Kincses Kalendárium hányódik a karosládában. Anyám innen veszi ki mindig azt a kék, keményborítójú kopott könyvet, amelynek töredezett minden lapja. Porlik a papírja. Titokzatoskodik, rejtegeti. A lapok egyik oldalán furcsa, szögletes betűk vannak. Apám nem szereti látni. Előle dugdossa anyám. Egyszer összevesztek rajta. Nem értettem, miért. Csak akkor veszi elő, ha biztos benne, hogy apám nem fog hirtelen betoppanni. Most is így van. Apám Kenderesen van vagy Vésztőn. Nem tudom. Azt tudom csak, hogy messze. Ezeket a neveket szoktam hallani, hogy ott van…
Gyertya ég az asztalon. A plattban a tüzet felszította anyám, hogy jó meleg legyen. A platt tetejére citromhéjat tett. Fahéj illata száll, mert forralt apám borából. Cukrot is pirított a csorba, félfülű vaslábasban. Karamellt kapunk, hogy emlékezzünk az ünnepre. Azt akarja anyám, hogy ünnepi legyen a hangulat.
Az öcsémet már megetette. Körülvette párnákkal, most az ágyában játszik a kezével. Anyám nagyon figyel a betűkre, mert nehezen olvas. Az arca csupa figyelem. Kék szemében ilyenkor tiszta patak vize csordogál. A patak néha kicsap a medréből, akkor könny gördül le az arcán. Ünnepélyes hangon belekezd.
Lássátok, ez a nyomorúság kenyere”, olvassa a könyvből és tömpe ujjával kíséri a sorokat. A körme repedezett. „Ebben az évben még rabok vagyunk, de a jövőben Isten szabad gyermekei leszünk. Gondolkodjunk az e-szé-ről”, olvassa akadozva és elbizonytalanodik. Nem érti, amit olvas. Újra nekirugaszkodik, szótagolva bogozza ki a betűkből a hangokat. Az ujját felemeli és az egy sorral visszább teszi, a már elolvasott mondat alá. Hallgatja a saját hangját, mint aki nem érti, mit olvas.
„Gondolkodjatok az esz-mé-ről”, olvassa ki a szót lassan és nagyon figyelve, és ekkor megnyugszik, mert így jobb. Bár így sem nagyon érti. Én sem értem, de nem merek kérdezni. Nem akarom megzavarni azzal, hogy közbeszólok.
„Gondolkodjatok az eszméről, amely őket vezette életükben, s halálukban. Az eszméről, amelynek emlékére van ez az ünnep...” Ekkor megáll, felnéz a könyvből, és csak annyit mond, hogy „a Húsvét, tudjátok”. És újra lehajtja a fejét, összeráncolja a szemöldökét. A homlokán halvány ráncok futnak végig. Ahol az ujját a lapon hagyta, most ugyanoda tér vissza. És folytatja, ahol abbahagyta. Érzem, hogy izgul, mint a gyerekek, nehogy belesüljön az olvasásba. És mintha attól tartana, hogy kérdezni találunk valamit. A nővéremtől kevésbé tart. Őt nem érdekli, de engem annál inkább. Ezért kerüli a tekintetem, amikor felnéz, hamar folytatja is: „Ez az eszme: a szabadság, amelynek határai az igazság és a szeretet legyenek. Ha gyermeked kérdezni fogja, mit jelentenek ezek a szokások, parancsok és törvények, amelyeket meghagyott nekünk Urunk Istenünk, akkor így válaszolj: Rabszolgák voltunk…”

 

„Már nem vagyunk rabok”, a Kultúrházban mondta a párttitkár elvtárs. „Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink.” Ezt is mondták. Meg sokat beszéltek a szabadságról. A Pártház homlokzatán egy nagy vörös csillag van. A Kultúrházban is minden vörös. Szép ez a sok vörös, nekem nagyon tetszik. Otthon minden fekete, barna, szürke. Vörös zászlók is voltak, meg magyar zászlók is. Kapott mindenki ingyen szendvicset. Minden évben ilyenkor eszünk zsömlét parizerrel. Mindenki kap egy darabot. A férfiak ingyen sört is. Én szeretem a forradalmat. Apám Petőfit is szereti. Azt mondja, hogy olvasta. De anyám azt mondja, hogy mi még mindig rabok vagyunk. A sör keserű, megkóstoltam. Máli is kért egyet. Csárdás van ráírva, és a címkén egy pár táncol. A nőnek pártája van, a férfinak pörge kalapja. Nemzeti szín szalag kanyarog utána. Egyébként minden fekete és fehér rajtuk. A sör a keserűségre emlékeztet anyám szerint, mert ő sem szereti. A férfiak pedig még repetát is kérnek.
A kárhozatot nem értettem. Máli azt mondja, az a pokol. Pedig Máli nem hisz a pokolban, tudom. Azt szerinte a papok találták ki. Apám az Istenről szokta ezt mondani. Máli szerint Isten van, ő már látta. Amikor elvitték a zsidókat, Mózsiékat, akkor látta. Május volt, gyönyörű idő. Szemben velük laktak az Ófaluban. Az öreg Mózsi meg a felesége. A csendőrök felrakták őket a szekérre. A menyükkel együtt, meg két gyerekkel. Egyik fiú volt, a másik meg lány. Máli azt mondja, szépek voltak. Úgy hívták őket, hogy Goga és Majom. A kislányt hívták a faluban Majomnak. Nem ez volt a rendes neve. Így csúfolták, mert urason öltöztették a zsidók. Fürtökben omlott le a gyűrűs haja. A gyerekek nem sírtak. Mózsit ekkor látták először sírni. Az emberek lesütötték a szemüket. A szájukat összeszorítva hallgattak. Volt olyan is, aki káromkodott. Néhány elvetemült köpködött utánuk. Máli akkor az eget nézte, így mesélte. Akkor látta Istent, a felhők között. Fehér bodorfelhő volt a haja, habfehér a szakálla. A tengerkék égen látta, ahogy a bárányfelhők közé rejtőzött el. És szomorúan nézett. De Máli beszéde nem mindig igaz. Egyszer a mezőn leitatták a férfiak, de erről nem szabad beszélni.

 

Főoldal

About the Author

Borbély Szilárd

Borbély Szilárd