Ki olvas minket

Oldalainkat 42 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Németh Gábor

 

Németh Gábor

"Az isten maga a borzalom"

Borbély Szilárd haláláról

 

   Korunk kultúrája a halálra mered, de valójában egyáltalán nem vesz tudomást róla. A halál képei eltörlik a halálról való gondolkodás lehetőségét. A halálról való képes beszéd föltartózhatatlan és megszakíthatatlan giccs. A föltartóztathatatlansággal leplezzük el alkalmatlanságunkat a méltóságra. A saját halál lehetősége a saját élet lehetőségével együtt veszett el. Ezek után lehet-e a halálnak jelentése? Értelmezhető-e a halál? Másképpen: értelmes lehet-e a halál? És ha igen, mi teheti értelmessé? Az élet, ami hozzá vezetett? A halál értelmét az élet hozza létre? Vagy épp ellenkezőleg, a halál teszi értelmessé, visszamenőleg, az életet, ami megelőzte?
   A halál az élet állítmánya?
   Borbély Szilárd halálhíre azt az eddigi tudomásom szerint semmibe veszett korszakot idézte meg, amikor a halálnak még volt, mert lehetett méltósága, föltehetően az élet méltóságának lehetőségével összefüggésben. Amikor a halál híre valóban megrendülést okozott, alapjaiban rendítette meg a hírről értesülő létének alapjait. Isten nem létében hívőként zavarba ejtett ez a halálhír, mert mindazok révén, akikkel megosztottam, a megrendülés rendkívüli közösségét a szentség jelenléteként mutatta fel. Mintha mindazok, akik hírt kaptak felőle, villámfényben ráláttak volna valamire.
   Mintha létezhetne szentség isten nélkül.
   Mintha isten léte vagy nem-léte nem volna a szentség logikai feltétele.
   Vonaton ért a híre.
   Vonattal utaztam Szegedre, valószerűtlen napfényben, elégedett voltam az életemmel, gimnazisták vártak beszélgetésre, néhány órát a vad életükből az egyik könyvemre áldoztak, ennek arányában voltam elégedett. Nagyon. A szerelvény finoman ringatózott, olvastam, néha felnéztem a könyvemből, és az úgynevezett tájat bámultam az IC viszonylag tiszta üvegén át.
   Nem voltak fájdalmaim.
   Nem voltam se éhes, se szomjas.
   Megszólalt a mobilom, a feleségem hívott a szerkesztőségből, hogy el-mondja, most jött a hír, hogy meghalt a Szilárd.
   Ha jól emlékszem, többször is a "borzalmas" szót alkalmaztam, és közben határozott hányingert éreztem a szóhasználattól.
   Ahogy letettem a telefont, melegséget éreztem a jobb tenyeremben.
   Kívülről jött a meleg, nem a saját testem melege volt, hanem az övé. A bőröm az ő kezének melegére emlékezett. Körülbelül hatvan órával korábban ugyanis néhány másodpercig a kezemben tartottam a kezét.
   A társas lét leszoktat a kézfogás intimitásáról, a kézfogásban nincs semmi intim, olyan régen szabályozzák különféle konvenciók, hogy egyszerűen nem marad tér az intimitásnak. Intimitás csak személyek között lehetséges, a köszönéskor alkalmazott kézfogás személytelen, épp a konvenciók által biztosított személytelensége teszi egyáltalán lehetségessé idegenek számára.
   Egyáltalán nem értettem, hogyan emlékezhetek a teste melegére.
   Az utolsó estje után köszöntem el tőle. Egy darabig vártunk rá, hogy beszélhessünk pár szót, hogy megkérdezhessem, mi van vele, ezúttal a legkomolyabban szó szerint értve a kérdést, mert úgy tudtam, hogy nincs jól, a barátaim, akiket pár órával azelőtt sápadttá tett az iránta érzett felelősség, zaklatottan járkáltak fel és alá a Művészetek Palotájának teraszán, botránytól tartottak, attól féltek, hogy amint az öltözőben, Szilárd a színpadon is néma marad majd, hogy nem fog egyetlen kérdésre sem válaszolni, ahogy akkor már két hete nem válaszolt egyetlen levélre, telefonra sem. Tudtam, hogy nincsen jól. De azt is, hogy az önsorsrontásig fegyelmezett ember, amíg eszméleténél van, nem ad alkalmat a botrányra. Minden kérdésre válaszolni fog. Nagyon halkan, de válaszol majd rájuk. Mint később kiderült, másnap még megtartotta az óráit is az egyetemen. Azt mondtam a barátaimnak, hogy ne féljenek, rendben lesz minden. Föl fog menni a színpadra, leül, mint egy kultúrember, és minden kérdésre válaszolni fog.
   Önálló est. Állod magad. Kiállsz magadért. Kiállod, hogy vagy.
   Kiülöd.
   Úgy esett, ahogy a barátaimnak megjósoltam. Kiült, tényleg. Nagyon halkan, de válaszolt mindenre. A válaszok kétségtelenül egyre fáradtabbak és rövidebbek voltak, és egy idő után már nem voltak mások, mint a kérdések hárításai.
   A beszélgetés egyetlen pontján fölizzott a hangja. Mintha végre olyan ponthoz érnének, ami valóban foglalkoztatja. Arról beszélt, amit elmondott többször is korábban, de aminek talán eddig nem tulajdonítottunk, csak retorikai jelentőséget.
   Megtaláltam azóta egy korábbi interjúban.
   "A világ pedig nem olyan, azt gyanítom, egyáltalán nem olyan, amilyennek a felvilágosodás óta hisszük. A nyelv, amelyet használunk, nem tud arról, hogy a világ egészen más. Ez például egy alapvető tapasztalat vagy inkább belátás volt, de nem tekinthető problémának, mivel a probléma fogalma az egyfajta racionalitás keretein belül végzett nyelvi és logikai műveletek által állítható elő. De vannak olyan dolgok, amelyek ettől a fajta nyelvi gépezettől, amely a felvilágosodás logikai rendjéből következő nyelvi és gondolkodási műveletek eredményeképpen állnak elő, kilógnak. Fel sem tehetők, mint kérdések. Meg sem fogalmazhatók, mint problémák. Szóval az én ekkori megsejtéseim aligha fogalmazhatók meg. De a líra mint nyelv épp annak a tudásterületnek a gondozására irányul, amely nem ebből a világból való, hogy egy evangéliumi taposóaknát helyezzek el ebben a mondatban. Fontos mozzanat ezek közül még, ami ekkoriban lett beláthatóvá számomra, hogy a valóság, amiben mi, a felvilágosult Európában élők hiszünk, ami a legfőbb bálványunk, kultuszunk megdönthetetlen középpontja, ez a valóság két-háromszáz éve még nem létezett."1
   A barátom, akinek végig kellett kérdeznie az estét, pár nappal később elmondta, hogy Szilárd az est teljes ideje alatt a szék karfáját szorította, olyan erővel, hogy az ujjpercek peremén, a körmök alatt belesápadt a bőre. Ezt a sápadtságot kellene visszamenőleg a halk hangjával összeegyeztetnem.
   "A gyilkosság annyira emberi, és kizárólag emberi jelenség, annyira kivé-teles esemény, hogy mélyen beleír a jelentések rendjébe. Amikor az egyik ember megöli a másikat, elmondhatatlan és felfoghatatlan borzalom esik meg. Az a borzalom, amelyet hagyományosan a szenttel kötöttek össze. A szent nem a jó, a szép, az igaz, vagyis a pozitív jelentéseknek a fókusza, hanem valami embertelen, megrázó, mindent sarkaiból kiforgató jelenségnek a neve. A borzalmasé, amit nem értünk. Az istenek, az isten maga a borzalom és az embertelen megjelenése volt mindig. Ilyen értelemben nincs semmiféle megnyugvás, vigasz, békéltető illúzió, nincs semmi remény."2
   Nem tudom, van-e arra nézvést bármi elfogadható érv, hogy az öngyilkosságot ne tekintsük ebben a teológiai értelemben azonosnak a gyilkossággal. Az egyik ember megöli a másikat. Keletkezik egy másik személy az addig a pillanatig minden sebe és hasadása ellenére is Egyként létező személyben, leválik az Egyről, és képes végrehajtani, könyörtelen részvétlenséggel, az ítéletet.
   "A gyilkos áldozat is, és az áldozat mintha nem puszta véletlenül válna azzá. A jó és a rossz csak a morál elvont világában létezik. A bűn és a bűnhődés közötti kapcsolatot is csak a jog fikciója tartja fenn, egyáltalán nem természettől létezik, és a természetben nem is lelhető fel. A társadalom próbálja fenntartani ezeket a fikciókat, miközben békés és boldog életet élő, matuzsálemi kort megért tömeggyilkosok számtalan esetéről tudunk. A kereszténység és a felvilágosodás alapját jelentő értékek nem antropológiai alapokon nyugszanak. Sajnos, ez nyugtalanító és kényelmetlen belátás. Van viszont egy régi és mélyebb bölcsességet hordozó fogalom, a Sors, amely persze a morált és a jogot fenntartó fikciókat támadja. A sors magunkkal hozott adottság, ezért az emberek nem egyforma esélyekkel születnek a világra, vagyis nem összemérhetőek. A racionális ész és a teológiai fikció itt megtörik, és csakis az allegóriák maradnak, titokzatos és félelmetes hallgatásukkal. Krisztus olyan jelképe az emberi tudatnak, amely – akárcsak a szentek alakja és kultusza – messze a kereszténység előttre nyúlik vissza. Krisztus vagy a Messiás alakja is hosszú árnyékot vet az emberi kultúra múltjára, sötét mélységeire, onnan közelít hozzánk. De Jézus születése körül éles fordulatot vett. A hit közvetítette Isten-tapasztalat az ember közbejöttével nyer alakot. Isten nem valóság, nem létezik függetlenül az embertől, hiszen az emberi világ alakulása Isten útja a világban. És ezt nem ateistaként mondom, hanem hívőként. És elfogadom ezt a kettősséget, mert emberlétünk nagy titka ennek elfogadása."3
   Lassan kiürült a nézőtér, az első sorban ült le egy rajongójának látszó nővel, nehezen félbe szakítható beszélgetésnek látszott, úgy döntöttünk, nem várjuk meg a végét. Majd később. Legközelebb. Majd megkérdezem, hogy van, máskor.
   Szia, csak azért jöttem, hogy elköszönjek, szakítottam félbe durván a beszélgetést.
   A kézfogáskor a férfiak fölállnak, vagy legalább is jelzik, hogy tudják, föl kellene állniuk, azzal jelzik, hogy kissé megemelkednek ültő helyükből.
   Ez volt az egyik konvenció.
   A másik meg az, hogy éppen beszélgetett, és a felállás, tehát a beszélgetőtárstól való eltávolodás vagy elfordulás ebben az esetben a beszélgetés durva félbeszakításának jóváhagyását jelentette volna, amit nyilvánvalóan el akart kerülni. Ezért az első konvenciót áldozta be. Nem állt föl, kísérletet sem tett rá, hogy testének apró mozdulatával érvényesítse a másik konvenciót. Az, hogy a beszélgetés látszólagos fenntartása mellett döntött, egyfelől azt jelentette, hogy ezúttal is, mint nagyjából egész nyilvános életében, a személytelenségét biztosító konvenciók mellett döntött. Másfelől viszont, felszámolva a kézfogásunkra vonatkozó konvenciók személytelenségét, mégiscsak létrehozta utolsó érintésünk intimitásának lehetőségét. Fölnézett, és elmosolyodott, mint aki tényleg megörül, hogy hosszú idő után újra látjuk egymást. A kezembe tette a kezét. A mosolya őszintének látszott. Mintha tényleg meg tudna örülni valaminek. Ez megnyugtatott. Aki képes az örömre, azzal nem lehet igazán nagy baj. Vagy ha volt is, talán már kifelé tart a bajból.
   A baj, ha volt, múlóban van. 
   Majd megbeszéljük, legközelebb.

 

1http://bedecs2.blogspot.hu/2011/10/borbely-szilard-interju.html

2http://www.litera.hu/hirek/borbely-szilard-nincs-semmi-remeny

3http://www.litera.hu/hirek/borbely-szilard-nincs-semmi-remeny

 

Főoldal

 

About the Author

Németh Gábor