Ki olvas minket

Oldalainkat 95 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Kun Árpád

Kun Árpád
Megint visszavárunk
(regényrészlet)


Az eredeti tervünk az volt, hogy Zsoltéknál, Orsi unokatestvérééknél Budakeszin csak annyit időzünk, amíg beadjuk a Bt. papírjaival tömött reklámszatyrot, és hajtunk tovább, hogy aztán majd az első tankoláskor bekapjunk valami műkaját az egyik benzinkút büféjében. De Zsoltéknál persze ebéddel vártak, nem lehetett nem betérni a házba, ahol úgy volt megterítve az asztal, hogy mi is odaülhessünk hozzá, beleértve Boldizsárt, akinek lehozták a padlásról és leporolták azt a babaszéket, amelyik kiszolgálta Zsolték mind a négy fiát, akik közül már a legkisebb is, a keresztgyerekünk, nyolcéves volt. Lecsót ettünk, Zsolt feleségének, Krisztának a főztjét, amiben a zöldpaprika enyhén ropogósra volt sütve, a paradicsom omlósra párolva, a pirított vöröshagyma pikánsan édeskésre pirítva, a fokhagyma éppen csak annyira odakapva, hogy kiszabaduljon belőle az aromája. A piros levű lecsót a tányéron házi készítésű galuska sűrítette be. Az evéshez Boldizsár nem villát kapott, mint a többiek, hanem a saját babakanalát. Csakhogy az apró szemű galuska nem akart megülni a kanálon, amikor Boldizsár kimerte a tányérból, vagy ha megült, nem akart megmaradni rajta, amíg a szájába ért. Hiába kínáltam, Boldizsár az én villámra felszúrva nem fogadta el, csak annyit dünnyögött, hogy, mivel a kanala ügyetlen, annak segíthetek. Miután a kanalat tartó apró kezet megmarkoltam, már több falat is célba talált, mígnem egy lecsóban tocsogó galuskaszem mindkettőnket kijátszva messze ugrott. Bár fél szemmel követtem a cikázását, de azt, hogy micsoda kacifántos mandinerekben pattogott végig, csak azután értettem meg, hogy lehajoltam érte, és megtaláltam Rozikán, aki a földre letett kagylóban aludt. Rikító, piros pecsétjét, amit a fehér kislánying közepén hagyott, kicsit feljebb felfedeztem Orsi harisnyáján, a saját ingemen és Boldizsár nadrágján is, és megállapítottam, hogy az egész családunkat megjelölte.
– Csintalan galuska – jegyezte meg Boldizsár lesajnáló hangsúllyal, amikor felbukkantam az asztal alól, és kézzel belemarkolt a tányérjába. Már hozzákezdtünk a desszerthez, beleharaptunk az első, remegő tésztájú sárgabarackos gombócba, amikor halk röffenések és rövid visítások hallatszottak be a nyitott konyhaablakon keresztül. Mint kiderült, Zsolték nemcsak a mi látogatásunk miatt voltak izgatottak, egyébként is riadókészültségben éltek néhány nap óta. A társaság egyik része pisszenés nélkül a nyitott ablakhoz lopakodott leskelődni, miközben a másik, egy férfiakból álló különítmény – én, Zsolt és Zsolték két nagyobb, már felnőtt fia – hátrafelé kerülve kiment a házból, miután két daróczsákot és madzagot vett magához. Átmentünk a veteményeskerten, ahol az ösvény két oldalán tömött, vörös fürtök lógtak a felkötözött paradicsomindákról, leszáradt szárú fokhagymák, vöröshagymák gumói bukkantak elő a földből, mintha már kikívánkoznának belőle, és paprikabokrok susogtak a lábszárunknál haragoszöld leveleikkel. A tűző nap éppen elfordult és a ház ránk vetülő árnyékában még erősebben és áthatóbban szaglottak a növények, mintha az iménti lecsót illatkeverék formájában most újra beszippanthatnánk. Libasorba fejlődtünk a falnál, és beosontunk a gyümölcsöskertbe, ahol a hátsó traktuson egy sárgabarackfa roskadozott. Az okkersárga gyümölcsök nemcsak az ágakat lepték el, de beborították a földet is. Bár nem volt szél, a fa össze-vissza kaszált az ágaival, és potyogtatott, mert a csúzlifák, amelyekkel kitámasztották az elnehezült ágakat, folyamatosan ingadoztak. A fakorona homályában két süldő vaddisznó forgolódott, azok lökködték a csúzlifákat. Falták a barackot, csámcsogva habzsoltak, csurgott le a narancssárga lé a pofájukról, visszafojtott lélegzetünk csendjében és az ezernyi bogár dongásán keresztül hallottuk, ahogy időnként nagyot reccsennek foguk alatt a szétroppantott barackmagok. Miután még személyes ismeretség nélkül váltottunk néhány e-mailt, amelyekben Orsi biztosított, hogy szépnek mondják és humorérzéke is van, ahogy azt elvárom a jelentkezőktől abban a párkereső hirdetésemben, amely a Pesti Est egyéb rovatában megjelent, 2001. június 17-én találkoztunk először a Műcsarnok lépcsősorán. Már másnap azzal voltak tele az újságok, hogy az esti csúcsforgalom idején egy vaddisznó keveredett be a város közepére, méghozzá egy óriási vadkan, amit legelőször – mintha addig járókelőnek álcázhatta volna magát – az Operánál vettek észre. Ottani lebukása után azonban már szemmel tartották, látták, ahogy fujtatva vágtat az Andrássy úton, átrohan a Nagymező utcán a fékező 78-as troli előtt, az Oktogonnál kitúrja a virághagymákat az ágyásból. A Hősök terén megpróbálták befogni, de ő előszörre még kirántotta busa fejét a hurokból, kopogva felügetett a Műcsarnok lépcsősorán, ahol alig egy órája mutatkoztunk be egymásnak Orsival, és annak tetején, az egyik korinthoszi oszlop tövénél oldalába kapta az altató lövedéket. Pár nappal később a Hármashatár-hegyre mentünk, már, mint összejött pár, és leszálltunk az 56-os villamosról a Hűvösvölgy előtt. A Ruttkai Éva Emlékház után bevettük magunkat az erdőbe, amikor csörtetést hallottunk a közeli bozótos felől. Különösebb tapasztalat nélkül is felismertük, hogy vaddisznók közelednek. Csak az én térdem reszketett, Orsi – akiről pedig ilyen rövid idő alatt is kiderült számomra, hogy ijedős – egykedvűen hallgatózott a vészesen közeledő hang irányába, ami miatt az a képzetem támadt, hogy valami titkos cimboraság lehet közte és a vaddisznók között. Miután a dübörgéstől már az egész domboldal remegett, felbukkantak maguk az állatok. Néhány méternyire az ösvényen átvágott előttünk négy, szögletesnek ható anyakoca himbálózó csecsekkel, majd tizenhárom kismalac, és végül tizenegy süldő zárta a kondát. Néhány hét múlva a Börzsöny sűrűjében, ahova ezúttal bongyor hajú költőbarátommal, Péterrel hármasban kirándultunk, egyszerre azt vettük észre, hogy egy csíkos hátú vadmalac szegődött a nyomunkba. Miközben a feldühödött anyakoca felbukkanásától tartva Péterrel, megpróbáltuk magunkról lerázni a szerencsétlent, vizsgálgattam a már megint gyanúsan nem félő Orsit, aki számomra akkor még mindig egy félig idegen embert jelentett, vajon felfedezek-e nála valami furcsa jelet abból, hogy miért bukkannak fel körülötte ilyen gyakran a latin nevén Sus scrofának hívott állat egyedei, amik közül azelőtt, hogy vele megismerkedtem volna, jómagam egyetlen eggyel se találkoztam még a szabadban, és most tessék, ez a magányos malacka, aki végül, minden további következmény nélkül, elmaradt, már a huszonkilencedik, még ha az Andrássy-úti vadkant nem is számolom. Amikor most a sárgabarackfa alatti harmincadik és harmincegyedik egyedet megláttam, felhagytam a gyanakvással Orsi iránt, vállat vonva beletörődtem kifürkészhetetlen végzetembe, amibe az utóbbi időben benne foglaltatott a vaddisznók gyakori felbukkanása. Ennek a kettőnek a gyümölcsöskerti látogatásában ráadásul tényleg semmi rejtély se volt. Zsolt elmondása szerint őket a négy utcával arrébb lakó vadász hozta haza az erdőből, és nevelte fel magánál a saját óljában a legutóbbi napokig, amikor is megszöktek, és a közelben valahol meghúzva magukat, dézsmálni jártak Zsolték gyümölcsösébe. Zsolt egyik fiával kettesben kibújtunk a drótkerítés szakadásán keresztül, ahol maguk a disznók korábban bejöttek, és az egyik daróczsák száját a nyíláshoz odakészítve lesben álltunk, miközben Zsolt a másik fiúval megzavarta a sárgabarack-zabálást, és a két állatot hajtani kezdte. Várakozásunknak megfelelően mindkét süldő átnyomakodott a kerítéslyukon, de csak az egyik vetette bele magát gyanútlanul, népmesébe illő módon a zsákba, a másiknak ehhez kifejezetten sorba kellett volna állnia és türelmesen várakoznia addig, amíg a másik zsákot megnyitjuk előtte. Nem ezt tette, hanem kivágott oldalra, és a csalánoson átrobogva beleveszett a szederbokrok sűrűjébe, miközben mi a zsákban lévő süldőt próbáltuk foglyul ejteni: én ráhasaltam, míg Zsolt nagyfia a zsák száján hurkolta össze a madzagot. Már a csomót kötötte, amikor az állat nagyot ficánkolt alattam, és orrával átszakította a zsák alját. Szőrtelen, hússzínű korong jelent meg a darócanyag résében, majd kitúrta magát megállíthatatlanul a teljes ormány, felbukkant a fej az apró fülekkel, a mellső lábak, végül éktelen sivalkodás közepette az egész állat. Mielőtt elinalhatott volna, egy kétségbeesett mozdulattal utána vetettem magam. Megint a hátára kerültem, de most nem a zsák darócához, hanem a drótszőrrel takart, forró testhez nyomódtam. A csupa izom süldő lerogyott a ránehezülő súly alatt, de azután velem együtt felállt, elindult, négy apró csülkén vágtatni kezdett. Azt vettem észre, hogy a zsokéja vagyok – még akkor is, ha csak hasaltam, ha lábam két oldalt lelógott a földre, és néhány méternyi lovaglás után lehömpölyödtem. Szőrős, magas növényszárak tövénél hevertem hanyatt, ráláttam alulról a fogazott levelek fonákjára, de csak azoknak az erezetét láttam, amelyeket felülről sárgásan átvilágított a napfény, a többi sötét árnyékával megannyi rám hunyt szempilla volt. Fedetlen karomon a bőr csípett és viszketett. Savanyú, buja szag áradt szét az orromban: a csaláné. A szárazságtól repedezett, agyagos földön feküdtem, mégis úgy éreztem magam, mint akit elejtettek: megnyílt a pillanat, hullottam vissza a múltba. Egyszerre estem libegve, mint a madártoll, és zuhantam súlyosan, mint a kő. Onnan, ahová megérkeztem, ugyanúgy alulról láttam rá a világos és sötét csalánlevelekre, ugyanaz volt a szag, a viszketés, csak akkor és ott hároméves voltam. Az anyám nem rég segített bemászni a rácsos ágyba, amit a kert végében állítottak fel nekem a délutáni alváshoz. Fűrészporral kitömött kutyámat már álomba ringattam, és magam is majdnem elszenderedtem, amikor meleg nedvességet éreztem végigömleni az arcomon. Miután a húgy fröcsögése megszűnt, ki tudtam nyitni a szemem: a bátyám állt felettem a rácshoz nyomódva, már az utolsó cseppeket rázta ki a fütyülőjéből, és diadalmasan vigyorgott rám a magasból. Azután lehajolt, kivett az ágyból, miközben finnyás arckifejezést vágott, mint aki olyasmihez ér, amitől undorodik. A hónom alá nyúlva tartott, kalapácsvetőként megpördült néhányszor a saját tengelye körül, majd teljes erejéből messzire hajított. Ahova estem, a meggyfák alja tiltott terület volt, arra nem szabadott játszanunk nekünk, gyerekeknek, mert nagyapám ott tartotta kidobott, javíthatatlan szerszámait, és odagyűjtött mindenféle kacatot, amit a határban talált. Az ócskatelepet tavasztól őszig magas csalán takarta, mint ahogyan most is. Hallottam, hogy nyekkenek a puha földön. Valami összegubancolódott drót került alám, ami visszarugózva megdobott, majd az egyik szála arcul csapott, vasízt hagyva az ajkamon. Ahogy hevertem, feltárult körülöttem a csalánlevelek alatt a nagyapám egész titkos birodalma: rozsdás ácskapcsok, bumfordi csavarok, permetezőszeres flakonok, eldőlt eke, és közvetlenül mellettem egy foghíjas borona: égnek meredő, rozsdás vashegyeibe csak véletlenül nem sikerült beleesnem, hogy indiai fakír módjára szöges ágyon feküdjek. A csaláncsípés, az ijedelem, az, hogy egyetlen bálványom, a bátyám, ennyire nem szeret, minden olyan elviselhetetlenül fájt, hogy torkom szakadtából üvöltenem kellett. Amikor anyám a karján visszavitt a házhoz, apám trikóra vetkőzve már a bátyámat verte, aki az üvegezett veranda egyik sarkába beszorítva fetrengett előtte a földön. Levett nadrágszíjának a csatos felével korbácsolta, két-három ütés között rövid szünetet tartva, ami alatt mindig megkérdezte lihegve, fenyegető hangon: – Fogsz még ilyet csinálni? Amire a bátyám zokogva ismételgette: – Nem, édes apukám.
– Most már hagyjad – vetette oda neki az anyám. – Láttam a fecskendőjén, hogy még nem injekciózta be a mai inzulinját. Biztos a cukor ment az agyára. Az utolsó röffenés is elhalt a szederbokrok felől. Zsolt és a két fia belegázoltak a csalánba, és megálltak felettem. Közben Boldizsár is átbújt a kerítés lyukán, és a csalánba taposott ösvényen odasétált. – Meghaltál az előbb, apu? – kérdezte, miután szemügyre vett. Érdeklődés és titkos borzalom ütött át a hangján. – Nem, csak eszembe jutott a múlt, kisfiam.

 

-Főoldal-

About the Author

Kun Árpád

Kun Árpád

More articles from this author