Ki olvas minket

Oldalainkat 84 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Tompa Andrea

Tompa Andrea

Szőrné, a boszorkány

 


Jáj, tekintetes úr, isten hozta, drága. De ha már ide teccik gyönni hozzám, s engemet meghallgatni, akko nagy lehet a baj. Mert az urak nem gyönnek, csak ha baj van. A szegén nép, az gyön, az mindég gyön Szőr nénihez, mert annak annyi a baja, megy az orvashoz is, adják ott neki a doktoriát, aztán csak nem lessz jobb, csak nem lessz egészség, akkor gyön Szőrnéhöz. Mert nekem hozza a tíz tojás, vagy annyi se, egy tál alma, szilva, vagy kis tyúk, kartofli egy zsák, kukuruc egy kosár, itt nem kell fizetni pénzzel. Nem hoz semmi, akkor is adom neki s mondom mit kell csinálni. Itt mindenki jár nállam, kinek baja van. Na, akkor hogy meg-e tudok én gyógyítani egy iszákos embert. Értem. Na megmondom hogy kell. Na, de adok én mostan elébb magának egy jó csimbrisor téát, aztat úgy mongyák, hogy kakukk fű, attól olyan szép lessz a tekintete, mint a Csukás hegyin a szűz hó. A tekintetes úrnak akkor adunk egy – kácc innet, hát nem felmászik ez mindenhova, na, ezért mongyák nekem, hogy boszorkán vagyok, mert van nekem ez a fekete macska, de hát nem minden házba van egy macska, kérem szépen? Osztán az vagy fekete vagy nem. Há ha minden ház, ahol macska vóna, abba mindég boszorkán lakna, akkor itt csak boszorkán vóna az egész völgybe és az ég is elfeketülne a repkedő boszorkánoktól szombat éccaka ugyebár. Mert úgy mondják rám, hogy még a seprőt is tudom lovagolni. Na, ha tudnám mennék én Brassóba s Vásárhelyre, hogy lássam a szép városokat, vagy túlnan a hegyen a rományokhoz, de nem tudok én repülni s lovam sincsen, hogy üljem meg. A tekintetes úrnak pedig akkor csinyálok egy jó mosó téát, ami jól mossa a zsír a testből, a szívbűl le kell mosni a vért, hogy fiatal maradjon, a vért pezsegeti ez a téja, mint a lobogó forrása a feredőben, a zsírt meg kimossa. Az kell magának, adom én. Mert az úgy van, kérem szépen, hogy hozzám mindég gyönnek, és én mindég megmondom, hogy mit kell csinálni. Adom a tea, mondom, mi hogy kell, enni, alunni, dógozni, mit szabad, mit nem. És hogy kell imádkozni. S olvasom az éneket nekijek, deszkintálom. Mert én nem boszorkán vagyok, én semmi ollyat nem mondok, mi nem igaz. Nekem itt vannak ezek a téa, teccik látni, itt mind ezekbe a sok zsákba, én szedem, szárítom a napon vagy palláson a setétbe, mert van amellik úgy kell. Nincsenek nekem semmi gyermekem vagy onokám, nem adott a jóisten, pedig imádkoztam, hogy mondanám meg neki, az én kis fiúmnak s leánkámnak, mellik burjány mi, vagy mérges s megöli az embert, mert én aztat is tudom, de azt főleg nem mutatom senkinek, mert mink kérem szépen senkit meg nem ölünk. Meg hogy mikor kell szedni, szárastúl vagy gyökérrel, vagy hogy virágját, mellik a gyilkos s aztat hogy kell megkészítteni, s hogy mit keverünk mivel öszve. Nincs énnekem akit kitanítsak, viszem a sírba a sok búrjány. Ez az én nagy bánatom. De most már nem imádkozom a gyermekért, mert özvegyasszon vagyok, nem kellek én már férfinak, s nem is tunnám felnevelni, hogy férjhe adjam, mert már megholnék előtte. Akkor mondjam a részegeset, értem. Mondom, tessék várni. Csak elébb el kell mondjam a fűköt. Mert teccik látni, ha én adom, akkor téa vagy gyökér, na itt van például a macskagyökér, szedem a patakparton, mi rományul úgy mondjuk: badiány. Ha én adom, akkor az burjány s boszorkányság, ha az orvas adja öszvetörve kiskanyálba porba drága pénzér, akkor patikaszer, doktoria, tablétta, egyetemen kell tanítni! Hát kérem nem úgy van az. Csinálják belőle a valerián, tudom én, orvas is eztet adja, mert ez van az áldott természetbe, ez mindenkié. Ha én adom, az gyűszűs virág, s ha ő adja, akkor annak megvan a tudományos neve, s akkor azt a gyárban csinálják s orvosság. Nekije van ollan könyv, mibe a sok orvosság hogy kell megkészítni a fűkből s minden féléből, na az nincsen nekem, nem írta azt le soha senki, mit én tudok. De az orvas se okosabb. De az orvas tud a vérrel is dógozni, folyatja neki kifele s azzal gyógyítsa, meg tudja az emberben oda bent millen dógok vannak. Minden, ami szervek aztat ő tudja. Mink azt nem csináljuk, a vérrel mink nem dógozunk, mi csak a burján, meg hogy a tiszta élet és az imádság s ének, mink úgy mondjuk, deszkintálás. Olvasunk rá. Van, ki nézéssel gyógyít, erőst nézi a betegséget s a szemivel csinálja a gyógyíttást. Én aztat nem csinálom, csak az éneket s az imát. Szóval kérem, én az édesanyámtúl tanultam mindent, amit tudok, magam keveset vettem hozzá új dógot, az uram pedig nem hitte, nevette, addig nevette, míg a sebit ki nem gyógyítottam a lábán, a körmin, mert már úgy volt már, hogy a csizmáját se tudta reahúzni, mert úgy fájt neki. Aztán ki lett gyógyítva, szaladott egész álló napon a mezőben, semmi baja. Csak hát ugye büdös férfija, nem hisz az semmibe. Hiába lássa a szemivel, nem hiszi. Szóval az iszákos ember. Na megmondom. De édesanyám is megmondta, minden emberre tud valami szert, de aki úgy van, hogy iszik, annak nem tud. És én se nem tudok. Édesanyámat boszorkánnak mondták, sztrigojnak, mostan engemet mondanak. Mert az ollan hatalmas dolog, mi vele van, hogy veszi magához mind az italt s mérgeket, hogy azt mink el nem igazítjuk s se az orvas a doktoriával vagy a késsel nem tudja. Ahho nagyon kell neki igyekezni s imádkozni s teljes tiszta szívből akarni, akkor lehet. Na. Akkor megmondom miért nem tudjuk mi aztat gyógyítni. Édesanyám is megmondta: amellik effélének csak a felesége gyön, vagy a szüleje, vagy az édesgyermeke, azon mink nem tudunk segítni. Nekünk az kell, hogy ő gyöjjön ide be, az ember, aki csinyálja a rossz, mondja meg nekünk – na, há’ már csak nekem, szegény idesanyám, isten nyugasztalja –, hát hogy mondja meg nekünk így maga, hogy nekije mi a baj. Miben akarja, hogy mink segítsük őtet. Ha ő ide bégyött és ő maga mondta meg, akkor igen. Akkor lehet bízni az Úrjézusba s a kántálásba. Mert akkor az úgy van, hogy ő akkor már imádkozott magátúl, és kéri az Úrjézus segítségét, hogy kigyógyuljon és az imádság ide vezéreli hozzánk. Mert az úgy van, kérem, hogy elgyön ide a felesége. Vagy az anyja neki. Elgyön az asszon, panaszolja, hogy az ura eztet csinálja és nem csinál az semmi, csak eztet, veszi magához a méreg, s pallja a pénz, lopja, ha nem adnak neki, ad el mindent a házbul s viszi bé a kocsmába a pénz, mert neki muszáj. S van amellik reggel olyan beteg, vagy estve, ha nem kapta meg a dolgát, így reszket a keze meg a feje meg az egész teste neki, amíg nem csinyálja. Na, s van, melyik verekszik is, úgy kell neki az az ő dóga. Ital s más méregféle. Jő az asszony, hogy adjak neki valami, téa vagy fű, bánja is ő. Vagy itt volt például nemrégibe egy asszon, nevet nem mondok, mert nálunk is van tisztesség, nem beszéljük ki az embert. Mindenesetre idevaló volt, teccik ismerni biztos, a péknek a felesége az alsófaluból. Na, most megmondtam. Hogy aztat hogy veri a férje. Micsinyáljak vélle, kérdem. Hiába adom neki a téa, mondom, mit kell csinálni, tiszta hiába. Az itta csak a cujka. A gyomra már ki volt likadva, de itta. Hallottam várason, egy afféle férfi, nagyon okos, a tudományokban, tanár, nagy gazdag család, és ollan vót. Tetszik érteni. Hogy csak a férfivel. Kimondom, itten úgy vagyunk, mint az orvasnál, meg kell mondani a dógokat a nevin. Az es betegség. És nem lehet gyógyitni. Csak imádkozni lehet. Az nagyon segít. Az Úrjézus. Az a másik asszon, kiről beszélek, kit veri az ura, mert dugja előle a dógot, mérget, pájinkát, mindent, nem akarja neki adni. Na, és megmondom úgy, ahogy van: vót ollan asszon is, aki itten sírt meg jajveszékelt, ha nem gyógyíttom meg neki az urát, akkor legalább adjak valami szert, amitől sokat alszik, adja az Úr, hogy örökre fel se ébredjen, aszondta. Igy vót. Megmondtam az asszonnak, hogy ha dugja előle, az ura ugyis megtanálja mindég, azzal ő nem lessz meggyógyulva. Akkor se nem lessz, ha kevesebbet adja neki, vagy ha vizezi ápával. Amellik ember ollan, s nem bírja az letenni a dógát, annak nem szabad semmi méreghez érni, se híg, hogy fel legyen vizezve, se kevés, hanem semmi a világon, csak a tiszta hideg víz meg a téa, aztat ihassa. Nem szabad, hogy kicsit vegye magához vagy hogy enyhe, olyan szláb, tetszik érteni, vagy hogy orvasságokat. El kell szakítni egészen a méregtől. Egy körömpiszok méreg sem kerülhet belé a testébe, mer az akkor kezdi hajtani a vérit. Teccik érteni. Hanem ki kell neki szakadni az egész méregből. Én már mindenféle nyavalyán segítettem, vót ollan seb az egy bodzafordulói oláhnak a lábán, hogy az orvas mondta, le kell vágni. Én meg mostam neki, mostam mindennel, raktam a füvet, füstöltem, mondtam mit kell enni, zsír nem, tej nem, csak a puliszka meg a főzelék. S kell imádkozni s énekelni, csináltam neki én is, s ő magának otthon a Szfinta Mária előtt, kép előtt, teccik tudni. Kis juhat hozott az oláh osztán, úgy háláskodott és vetette a keresztet, tisztára kigyógyult. Aztán vót egy szegén asszon már nem is emlékszek hová valósi vót, hozott egy kisgyerek, tiszta csecsemő, hogy annak hogy van a csipeje. Igy állott ni, tisztára így. Orvas mondta, sose fog ez járni, még ha fűzik is. Fogtuk, nyújtattuk, húztuk, kentük, vontuk, gyúrtuk, mángáltuk mindennap. Nem is sírt. Aztán jó erősen be lett kötözve, mint egy jó vekni, s úgy, hogy mozgolódni se nem tudott. Ide békőtözött a komorába szegin, itt vót két hétig is, az ura is elgyött vasárnap. Mert ollan szegények vótak, lovuk nem vót, hát gyalog kellett, s az asszon nem bírta a járást, mert megint nehéz volt, másik gyermekkel. Aztán itten lakott. Aztán jő ősszel, mert ez tavasszal vót, jő az asszon, hajtja a libát, hozza nekem a szép kövér liba, a gyerekcse meg ottan tipeg megette. Nem olyan egyenesen még, de már tipeg neki. Meg lett gyógyulva. Meg amelyik ollan gazdaféle, úr, azok is gyönnek, hogy fáj a hátuk, vót, amellik szekeret kűdött értem a várasbúl, hogy bémenjek, minden héten eccer, hogy kenjem a hátát, meg gyúrjam. Igy gyúrom, így, a két erős kezemmel, mint a fehér kenyeret. Az afféle embernek, kinek ilyesmi szokása van, hogy nem tud elválni az italtul meg méregtül, magának kell elgyönni a két lábán vagy kocsin, máshogy nem lehet. Őnekije kell nagyon akarja a dógot, hogy ki legyen gyógyulva. Akkor lehet bízni. De van ollan, kit hoznak, s mellik embernek a feje megbetegszik, hogy nincsen meg neki már a saját gondolatja, vagy amellik nem ebbe a világba van, hozzák ide nekem az az ember. Pedig nem is tud magárúl! Az ollyat lehet hozni. Amellik nincsen ebbe a világba, annak van támasza, a szüleje vagy a gyermeke neki, valami rokonja. Azon a szüleje meg a gyermeke segít, az nem tudja, hogy mit csinyál, mert az nincsen ebbe a világba. Mert annak nincs akarattya, azér. Az más, az nem ollan, mint az efféle, melyik iszik s mind ellenkezik. De vót, hogy például leesett egy öregasszon a szénapallásról, s kezdett beszélgetni az angyalokkal, a gyermeke hozta ide szekéren, mert megütte a fejit és vérzett erősen. Igy buzgott neki a szindzse a fejiből. S már özvegy vót. Kezdem kérdeni az öregasszont, hogy s mint. Mondja nekem, hogy így az angyalok, meg úgy, az egyik sárga, a másik ződ, állnak Szűz Mária mellett, simogatják őnekije az arcát, énekelnek. Nagyon szeretik őtet, mindenbe segítik. Mondom a fiának – teccik tunni, román vót, rományul mondtam –, adom én neki a téát, az öregasszonnak, nem sajnálom, de hagyja csak beszélgessen az angyalokkal. Kérdem a fiát: dógozik-é az asszon. Aszongya: dógozik. Nemhogy kevesebbet, többet es, úgy dógozik, csinyálja a sajtot, fej, a kertet is csinyálja, úgy szedi a krumpli, még ugrál, mint jánykorába, sose el nem fárad. Kérdem tőlle: akkor mi a hiba. Hát hogy beszélget az angyalokkal, mondja. Mondom: má az angyal is baj? Nem baj az, csak beszéljen, nem árt az angyal senkinek. Nem tudom mi lett vélle, mert nem idevalósi vót, a hegyen túlnan gyöttek, Bodzán túlnan. Mert teccik tudni, minekünk annyi szép gyógyitó búrjányt adott a mindenható, csak ott nő a patakparton, vagy az erdőbe, vagy itt a grédinába, teccik látni, ott az ablakon túl, ott tiszta finom búrjány minden, itt az árokba és az út szélin, de én aztat nem szedem, mert azt tapodják, jönnek már a kocsik is, meg a lú is lepisálja. A mi urunk a világra csinyált minden orvasságot, mink meg öszveszedjük. Ez a sok drága fű, mivel mi dógozunk, mit adott az Úrjézus, mi csak szépen legeljük, mint az ártatlan báránykák. De az illen iszákos embernek a baja magától van, bévülről, azt a bajt az ember csinyálja magának, nem az Úr adta. Arra nincsen kúra. Megmondom úgy, ahogy van. Vót egy asszon is, egy rettentő iszákos asszon, annak idegyött a férje, hogy az asszon semmit nem dógozik a házba, nem törődik az állatokkal, meg a pujával se, meg a kicsi gyermek, amellik született, ollan vézna és híg a vére, mert az asszon ivott, amíg véle volt nehéz, addig is. Hát mit lehessen csinyálni. Mondtam: jóember, könyörögjön a mi Urunk Jézus Krisztushoz, hogy az asszon magához térjen és ki akarjon gyógyulni. Akkor pedig kűdje csak el hozzám, megsegítem. Hát nem gyött el. Akkor van kúra az ilyenre, ha az ember fogja és elgyön, és mondja, hogy nekije mi a baj. S hogy ő ebbűl a bajbúl meg akar gyógyulni. Én aztat mondom: imádkozni kell az Úrjézushoz, hogy az ember ne nyúljon a mérgéhe. S hogy gyűjjön el magától ide, mondja meg a betegségit, mert ollan még nem volt, hogy ide bégyött egy beteg ember s ki nem ment jó egészséggel. S akkor le tudja tenni az otráváját. Mink nem mentjünk meg a haláltúl az embert, én aztat nem mondottam még egy embernek se, mióta élek, mert az élet úgy van béosztva, hogy az ember él s akkor aztán meghal, mikor ki van telve az idő. Hanem mink a betegséget vesszük ki belőle, hogy az ember tudjon élni annyi, mennyi rea lett kiosztva. De mái napság már nem gyönnek úgy, mint régen, az édesanyámhoz, máma má több az orvas, írják a doktoriát, az kell a parasztnak, meg kell neki a tű, amivel szúrják belé a szert, azt nagyon hiszi a paraszt. Az az orvas, ki nem ad tűvel doktoriát, azt nem hiszik! Igy állunk kérem szépen. Meg a rögtön masina, azt is nagyon hiszik, mert az csoda. Csak oda áll s gyön beléje a sugár, s megvan a kép. Hallottam, hogy várason már vannak ollan betegházak, amellikbe csak az effélék vannak bétéve, az édesszülők, meg a feleségek teszik oda bé őköt. Ottan lekötözik és nem adják nekik többet az ő mérgét, nem adják az italt nekijek semmit. Na, az úgy van, kérem, hogy amellik bémegyen magától, az meg fog gyógyulni, mert az imádkozott az Úrjézushoz és akarja, hogy ne kísértse őtet többet a sátán a szerivel, de amelliket oda béteszik, az meg nem gyógyul, kigyön, s csinyálja tovább az olyasmi. Mert megmondom, tekintetes úr, a tiszta igazságot. A pájinkát, a bort s a több mérgeket nem ember tanálta fel, hanem a sátán, ezért kell nekünk imádkozni az Úrjézushoz. Meg aztat is mondják itten nállunk, hogy úgy lett az ilyesmi méreg, a pájinka, hogy összeállott egy örmény egy zsidóval, s megcsináltak egy nagy gyár: s akkor aztán az lett a szeszgyár. S éppeg van is ilyen gyár itten Brassóba. Na már nem tudom, hogy az örmény vagy zsidó, mert öszve vannak szövetkezve. De viszont itten mindenki csinyálja, főzi a szesz, s a fináncot keni pénzzel. Mert a törvény ilyesmiben igen szigorú s aztán jól meg kell kenni a fináncot. Én kérem semmit el nem fogadok, én nem félek semmitől, mert semmi törvény nélküli dolgot én nem csinálok itten, és pénzt én olyasmiért el nem veszek, mit meg nem csinyáltam. Na még egyet tudok, hogy deszkintálom a bajából azt a szegin részeges ember. Hosszú lessz a kintek. Csak azért énekelek én annak a részeges embernek, hogy legyen neki akaratja, s szoktassa le magát. Oláhul lesz az ének. Ha nem értse, nem baj a, mert a hatás nem a szóban van, hanem az akarásban. S az Úrjézus minden nyelven tud beszélgetni, magyarul, oláhul, meg fogja ő aztat hallani. Csak épp a részeges ember is hallja meg. Na, kérem, kezdem az éneket. Tessék oda letenni a pénzet. Amennyit a szíve hagyja.

 

-Főoldal-

About the Author

Tompa Andrea