Ki olvas minket

Oldalainkat 29 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Grecsó Krisztián

 

 

Grecsó Krisztián

Indulási oldal

 

Mintha fölülről mozgatnák, mint egy marionett bábot. Beregi Áron úgy érezte,
tagjain elrongyolódott, recsegő szálú madzagok vannak, amik irányítják a mozdulatait.
A bal láb kötele lépésenként kicsit feszül, sőt, kinyújtott lábnál visszarúg. Áron elsétált
az egyetemi büféig, közben az ellentétes erőket figyelte: mennyire saját akaratából emeli
például az ujjait. A pultnál hosszan babrált a pénzzel, mintha kereken akarná a vis�-
szajárót. Az ujjait figyelte, azok meg szinte beszéltek hozzá. Kell, hogy legyen mondanivalója
ezeknek az önkényes, idegen mozdulatoknak. Visszafelé a jobb láb láthatatlan
kötele is megfeszült. Ezen elmosolyodott, nemsokára kezdődik az előadás, gondolta,
húznak magukkal fölfelé.
A vonaton hazafelé már csöppet sem találja mulatságosnak a szeminárium előtti
kényszerképzetét: a kényszeres mozgást, az idegen uralmat. Próbálja valahogyan megindokolni,
indokot keres. Szorong, mert nem talál magyarázatot, nincs védelme az
őrület gyanúja ellen.
A szemináriumra meghívtak egy vendégelőadót.
Beregi Áron sosem tapasztalt még annyira tapintható ellentétet, mint akkor.
Alighogy leült, még ideje sem volt a hallottakat fölfogni, újabb kényszerképzet rohanta
le. A tagjaihoz tapadt kötelek után aznap már a második. Fodrok, tüllök, ökörnyálak,
elszabadult tapétacsíkok, színes girlandok jelentek meg előtte. Forogtak, hullámoztak
és összecsapkodták a képzelet huzatos terét, és ha eltűntek is, ottmaradtak, akár bőrön
a nadrágszíj nyoma. A sujtások hamar bokrokká, ágakká erősödtek, de tovább vibráltak.
A bokor önmagában vibrált, szinte lángolt.
Hazafelé vánszorog a táj. A vásárhelyi gabonatároló körüli csalitosban tábort
vertek a hajléktalanok. Lassít mellettük a szerelvény. Egy asszony rönköt hajít a sparheltbe,
zavaros lé rotyog. Isten szabad ege elnyeli az illatokat. A hajléktalanok, akár
valami rókafalka, a szétdobált rongyokkal, Happy day-es üdítős flakonokkal jelölik ki a
területet. Meddig nyújtózik a cafatokká rongyolódott gyerekkocsik, kiszuperált petróleummelegítők,
szétrepedezett autószélvédők, elhajlítgatott fóliabordák és megkopott
gumiabroncsok által lakájossá tett otthon. Áron, a többi utassal együtt, ameddig csak
lehet, bámulja a tábort, nem bírja levenni róluk a szemét. Nem gondol rájuk: azokra az
emberekre. Csak a szeme issza a látványt.
A várva-várt előadót, ki kell mondani, hiba volt a műveivel azonosítani. A férfi
fél karjára béna volt. Élettelen bal karját előadása alatt végig az ölében pihentette. Zavaróan
nagy, aránytalan testén félrecsúszott az öltöny, s mintha az izmokat is magához
húzta volna a tehetetlenség. A bal váll is egy kissé befelé ívelt, a fejet megdöntötte.
Minden pontot lekötött a bal fél mozdulatlansága. A közel két méteres férfi játékosnak
tűnt, mintha egy fölügyelet nélkül kószáló, nagyra nőtt csecsemő üldögélt volna
ott a fotelban. A férfi a legmeglepőbb pillanatokban betegesen fölnevetett. Kevés haja
ilyenkor föltöltődött, az ősz szálak megmeredtek, és csak lassan hanyatlottak vissza a
halvány májfoltokkal borított fejbőrre. Belülről félrevert ezüstszögek, gondolta Beregi
Áron. Az előadó egy kézzel nehezen gyújtotta meg a pipáját, újra és újra kialudt a tűz.
A szemináriumvezető tanár meg volt illetődve a vendég ördögi jelenségétől, éppen
úgy, mint hallgatói. Vizet hozott. A férfi jobb, élő karja fekete volt a hamutól,
a mozdulatlan, halott viszont teljesen tiszta maradt. Áron próbálta elnyomni a gondolatot,
de nem ment: az a kar már maga a hamu. A szemináriumi terem ablakai az
egyetem utcafrontjára néztek, a déli fekvésű épületbe egész délután betűzött a nap. A
pipafüst olyan titokzatosan oldódott föl az erős fényben, akárha egy nagyszabású koncert
reflektorai nyitottak volna utat benne.
A Shekina nőnemű szó, mondta az előadó. Elohim, a fenti építőmester egyszerre
férfi és nő. Shekina, a lenti építőmester, aki az isteni jelenlét, pedig a férfi és női princípium
egyensúlya a világban. A férfi Isten nő, gondolta Áron. A férfi Isten a saját képére.
Az Isten önmagában férfi, morfondírozott tovább, de amikor megjelenik, nő. És mivel
sosem jelenik meg, mindig férfi, és a világ körülötte örökké nő marad. A saját képére.
A képére héberül hímnemű. A saját hasonlatosságára. A hasonlatosság nőnemű.
Hitoktatáson ül, még gyerek, a legszebb kötött pulóverében, repedezett cipő puculó
hokedli jutott neki, nézegeti az Én első hittankönyvemben az Urat, a Teremtőt, a
nagyszakállút. Elviselhetetlenül tűz be a nap, nem tud megbújni előle, bármerre tartja
is a fejét. Az oktatás után nem tudja kinyitni a lakatott a biciklijén. Visszasétál segítségért
a parókiára, szúrja a nyakát a kötött pulóver. Kopogás nélkül nyit be a házba.
Azóta sem tudja elképzelni, hogyan lehet örülni egy csúnya öreg testnek, ez a tudás
nem érett meg az idővel.
Én vagyok az Úr, a te Istened. Ebben a kijelentésben a Shekina az én, mondja
az előadó. Áron az ablakokkal szemben ül. Az előadó pipáján végigfolyó nyálgleccsert
csak akkor veszi észre, amikor az – akár egy különösen értékes, évszázadonként egy
centivel növekvő cseppkő – csöppen egyet. A nyál hol a Kabalára csöpög, hol a mély
és szagos ölbe. Nem lehet nem észrevenni. Az előadó többször látványosan megszégyeníti
Beregi Áront. Nem olvasok afféle könyveket, mint amilyenekről ön beszél, aztán
félredobja a Zsidó Jézust, Áron szemébe néz, már elnézést. Áron a nyomorék kézen
pihenteti a szemét.
Megint megszállja a „mindent el lehetne rontani” démona. Egész életében kísérti
az a szándék, hogy egyszer megtegye, ami az adott pillanatban a legrosszabb dön-
tésnek tűnik. Nem csak belerondítani valamibe, kárt okozni, hanem megtenni valami
vagy valaki mással és magával szemben a lehető legtöbb rosszat. Úgy látja, hogy a
legrosszabbért cselekedve érdemes lenne – minden átvezetés és előkészítés nélkül, az
egész csoport előtt – arról a makói útról mesélni. Ezzel biztosan örökre leírná magát a
többiek előtt. Elképzeli, miféle dermedt csönd fogadná, jóvátehetetlenül eltűnnének az
arcokról a megbocsátás gödrei.
Ő járt abban a makói utcában, ahol a Zsidó Jézus írója, Vermes Géza született.
Éppen azon a napon, hogy ide, az egyetemre fölvételizett, de igazából körbe se nézett,
az ott eltöltött három nap alatt ki sem mozdult abból a lakásból, amelyik ráadásul
éppen a Vermes ház helyén állott. Rá se nézett a félig üresen maradt telekre, egy percig
sem jutott eszébe, hogy az a tér ott valamiért más lenne.
Ha a férj a felesége közelében van, mondja az előadó, akkor közel van a Shekinához.
Mikor utazik, távol.
Beregi Áronnak eszébe jut a szegedi Mars téri buszmegálló. Pontosabban ő maga,
ahogy a buszra vár. A tenyérnyi darabokban málló aszfalton kis híján kibicsaklik a
bokája. Szorong, hogy ott, nem fér föl a makói buszra. A dagadt hátizsákból, amelybe
a fölvételi ruhát: zakót, nadrágot, évek óta megkötve tárolt nyakkendőt gyűrte, megpróbálja
kiszabadítani a napszemüvegét. Irtózatosan fáj a feje. Ugyanolyan esztelenül
tűzött a nap akkor is, mint a szeminárium napján.
Úgy érzi, ha lenne bártorsága, az előadó felé fordulva azt kellene mondania,
hogy, barátom, láthatja, nincs olyan távol Makó Jeruzsálemtől. Miért nem hiszi el? És
akkor itt egy kis szünetet tartana, hogy legyen ideje mindenkinek megjegyezni, amit
hallott. Aztán folytatná. A makói Kossuth Hotel elől végig lehet nézni a szűk, porban
kanyargó Keresztúton. Azon, tudja, ami a Golgotára visz. Még akkor is, ha igazából
nem. Én igenis olvasok Vermest.
A világon belüli harmónia a világ és a világ feletti harmóniát jelenti, mondja az
előadó. Alig egy negyed óra alatt elhasznál egy doboz gyufát. A tűz egy félkarú óriás
kezében van. Elviselhetetlenül tűz a nap. Az előadó szája körül, mintha vattacukrot
evett volna, nyál. Karján hamu, mintha töltésoldalról származó friss virágföld lenne.
Székkutas határában, ahogy szokott, megáll a vonat. Az erdőt, mint egy középkori
várost, betonfal veszi körül, de néhol kívül is bokrok vannak, kitört a természet.
A teremtéskori világosság, az első nap világossága elrejtetett a világ elől, mondja
az előadó. Belőle áll fenn a világ. Ahol a Tórát tanulmányozzák, ott megjelenik ez a
fény, az ősfény, amely azóta nem mutatkozott. Áron egy utolsó esélyt ad magának, talán
most nem löki vissza az előadó, ha megint kérdez valamit. Megjutalmazza kitartását.
Ha ez így van, mondja Beregi Áron, akkor az a fény a Shekina fénye kell hogy legyen,
hiszen tudvalévő, ahol éjszaka tanulmányozzák a Tórát, ott megjelenik a Shekina. Az
egyezés sohasem lehet véletlen. Zihálva kérdez, és összeszorult gyomorral várja a választ.
Nem, nem az, mondja az előadó, ez súlyos tévedés.
A szétszóratáskor maga a Shekina is szétszóratásra került, mondja az előadó. Percekig
csönd van. Kérdés van, kérdezi az előadó. Akkor még egyszer, kezdi elölről, a
Shekina jelentése szó szerint: lakozni, valahol elleni. A miskán hajlékot és sátrat jelent.
A Shekina az istenség világban való jelenléte. Az előadó vissza akar térni Áron egyik
korábbi kérdésére. Miért nem világos, hogy nem csak a Shekina, hanem az Elohim is
egyszerre női és férfi princípium, mikor a két világ: a lent és a fent tükrei egymásnak.
Beregi Áron úgy tesz, mintha nem hallaná, hogy róla és egy kérdéséről van szó. Megböki
a mellette ülő, de erre még inkább úgy tesz, mint aki koncentrál: másodszorra és harmadszorra
is leírja, hogy a világon belüli harmónia, a világ és a világ feletti harmóniát
jelenti. Az előadó kiveszi a szájából a pipát, kitartóan Áront nézi. Már az egész csoport
Áront nézi, a mellette ülő fiú még egyszer megböki: hallod? Az előadó megköszörüli
a torkát: Áron, mondja neki, Áron, lenne olyan kedves és megismételné azt a korábbi
kérdést.
A név említésére mindenki az előadóra emeli a tekintetét. Áron átgondolja, hogy
tudhatja-e valahonnan a nevét ez az idegen férfi. Elhangzott-e már egyszer is, hogy
őt Áronnak hívják. Áron, szól újra a férfi, mi nem volt világos? Beregi Áron zavartan
motyog valamit válaszképpen, az előadásra a továbbiakban nem figyel, és többet már
nem is szólal meg.
Fölkapja a fejét: a csorvási állomás tövében égő csipkebokor. Dehogy: csak a
forgalmi iroda apró ablakain táncol ki a fény. A vibrálás hamar lankad, a bokor ágakká,
sujtásokká lazul, már csak a szélben hullámzó girlandok, elszabadult tapétacsíkok,
ökörnyálak, fodrok forognak kicsit. Aztán eltűnnek azok is. A vonat végre megindul,
elhagyja a gerendási leágazást. Beregi Áron a vészféket nézi. Nem lehet eldönteni, hogy
akkor most létezik elmozdulás innen, ebből a főzelékszagú pokolból, vagy nem.

 

 

Főoldal

 

 

 

About the Author

Grecsó Krisztián

Grecsó Krisztián