Ki olvas minket

Oldalainkat 17 vendég és 0 tag böngészi

Esszé - Marno János

 

 

 

A bűn és (az) én

(részlet)

 

...a bűn fogalma általában megragadhatatlan. Természetesen ez minden egyéb fogalomra is áll, még a szék fogalmát sem tudom megragadni, rámutatni vele azonban egy konkrét székre tudok, utalni rá, hogy benne ülök, egy székben, fontolóra véve, mit hasznosíthatnék a bűntudatomból, azaz a bűnről való tudásomról úgy, hogy bűntudatom ezáltal ne növekedjék, hanem csillapuljon egy keveset legalább. Mert, ezt cca. tízezredszer mondom és írom le, mióta az eszemet tudom, bűntudatban leledzem, szorongok. Szorongok, untakozom, bűntudat mardos. Soha nem hatott volna rám a reveláció erejével a fentebbi Hamlet-beszéd a kenyér elégségéről, ha nem személyes élményem az emésztés, az akadályoztatott emésztéssel járó, bűntudattá fajuló szorongás, ha nem ébreszt rá saját gyomrom a táplálkozás eredendően és kötelezően gyilkos természetére. Így arra a paradoxonra is, hogy a jó étvágyú embernek jó a lelkiismerete is, míg az étvágytalanság, bármi egyéb ok híján is, komisz önérzettel párosul; ahogy önismeretünk mélyül, úgy válnak egyre súlyosabbá ütközeteink az erkölcsiségünkkel. Hazugságban leledzünk, amennyiben az igaztalanságot (az igazság híját) mindenáron kipótoltnak kívánjuk tudni, látni, jó szívvel engedni természetes ösztöneinknek, s ugyanakkor jó indulattal viseltetni mások és a természet iránt is, jónak tudni magunkat egyáltalán, jóllehet (sic!) már rég tudjuk, hogy jóllétünk árát szükségképpen mindig valamely más létezővel fizettetjük meg. Igaz, nem tehetünk róla, mert nem tehetünk másképp; arról sem tehetünk, hogy tudatára ébredtünk ennek a paradoxonnak, továbbá arról sem, hogy a paradoxont minél elviselhetőbbé igyekszünk tenni, átkölteni, transzcendálni, vallásaink s tudományaink tárgyává tenni. Talán nem puszta gyarapítása e konfabulációknak, ha felteszem, hogy a bűn, akár a metafizikai, akár a szociális-morális aspektusában, ekvivalens párja az énnek, annak a – szintén folyvást elfoltosodó – tüneménynek, amit szólongathatunk, perbe foghatunk, abszolutizálhatunk vagy száműzhetünk a legkietlenebb perifériákra, megbízhatóan sohasem tudjuk azonosítani. Olyan, mintha az Édennel elveszített vadon helyébe kaptuk volna meg ezt a transzcendens vadont, amely valóban egyidejűsíti bennünk az teljes bensőségességet és abszolút idegenséget. És talán a kettő összeférhetetlensége az mégis, ami nem engedi napirendre térni sem hitében, sem a legsúlyosabb szkepszisében sem az embert? A bűntudattal túlcsigázott életösztön?

About the Author

Marno János

Marno János

More articles from this author