Ki olvas minket

Oldalainkat 34 vendég és 0 tag böngészi

Próza - Szvoren Edina

 

Szvoren Edina

Helyzetgyakorlat anyával, éggel, korcsolyával

 

Már öt éve, hogy. Egy, az nem olyan sok. De nem számít, hányszor fordult
elő. Aludni is tud – egy kicsit inni kell ugyan, hogy az álom előtti percek
lerövidüljenek. Nem ismerte föl idejében a saját természetét. Nem. Az a
bűne, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít a saját természetének. Neki nem
az a pajtásság kellett. Nem az az egyenrangúság. Dehogynem: csak fordított
sorrendben lett volna jó. Mert nem kicsiség, ha két történet – a gyerekkoré s
ez a mostani – összeér. Világnak megy belőle minden megfontolás, ha azon a
hangon, azokkal a mozdulatokkal, azzal a ráérős siettetéssel azt mondja neki az
új ember, hogy gyere. Megeteti. Megitatja. Megpisilteti.
Apa és a két lány. Jobb lenne nem látni őket soha többé. Vágyik a büntetésre.
Apa kimért, ironikus; a lányok az új halakat mutogatják, s közben tenyerükbe
rejtik a véresre rágcsált körömágyukat. Apa nagyvonalú. A kocsit,
a jelzáloglevelet átíratta, bár ne tette volna. Egy halálos bűn, az nem olyan
sok. Nem a pokol tüzén fog elégni, mint elődei, hanem lassan mérgeződik
majd meg, modernül, korszerűen, szinte tudományosan. Mint a szétivott máj,
a lélek akkor érezhető, ha baj van vele. Már-már: a lélek helye a bűntudat.
A bűntudat úgy öl, ahogy a nátrium-glutamát. Nap mint nap lenyel belőle
egy kimutathatatlan mennyiségű adagot – gyorsételekben, fagyasztott kelbimbóban.
Nincs is mértékegysége, olyan kevés, amit bűntudatból elfogyaszt.
Épp mikor vacsora közben fölnevet – meztelen lába a férfi ölében –, szívódik
fel gyorsan, tudja jól. A férfi forró ujjai az ő hideg lábfején. Nap mint nap a
gyűszűnyinek a gyűszűnyije kerül a szervezetébe, de nem érzi, csak tudja. Apa
nagyvonalú: még a másik férfira is van szava. A lányok sosem kérdeznek, de
mindenre válaszolnak. Négyes tanulók. Fikarcnyi bűntudata se volna, ha plasztikmellek
közt himbálózó feszülettel térdelne valami valóságshow-ban, mialatt
egy szőrtelenített testű hím ügyködik rajta doggystyle. Ez nem bűn. Szabad
akarnia a felebarátja férjét, feleségét, mindkettőt egyszerre és külön-külön. Lukas
csokoládé, szögletes csokoládé, pöttyös csokoládé. De ő a családját hagyta
el. Nem négy lovas fog jönni, hanem majd maga alá hugyozik. Majd kitalálják,
hogy az immunrendszere mondott csődöt. (Védekezni, mindig védekezni.)
A bűnhődés sosem anakronisztikus, a modern ember pokla a kórterem.
Béna arcizmokkal fekszik majd a kórházi ágyon. Nem vétek, amit elkövetett,
nem szabálysértés, nem simli, nem készenlétben tartott lyukasztatlan jegy a
buszon. Beszédképtelen lesz, így képzeli. Szinte kívánja ezt, ha már büntetés
nincsen. Sajátos, hogy épp olyan halált kíván magának, mint amilyen az apjáé
volt ezerkilencszázvalahányban. Sápadtan bólint: a gurámi hímje az ikrákat
szájában költi ki, ez igen érdekes. A lányai kedvesek. Anyák napján mind a
négyüket rárajzolták a papírra. Igaz, apát a bal alsó sarokba, őt a jobb felsőbe.
Az új férfi is nagyvonalú (mindenki az, csak ő nem): a rajzot szó nélkül elnézi
a könyvespolcán, portörlés után ugyanoda támasztja vissza. Ő pedig úgy tesz,
mintha a gyerekek cserbenhagyása mérgezné jobban az életét.
Nincs öröm, amit az ismétlés ne tompítana. Az új férfi mozdulatai és a
lassú szólongatás már nem ugyanazt a szédülést idézik elő. A világgá menés lassabb,
és újabban pótöröm a táplálkozás, az ivás. A rukkolás juhtúró lágy dombjai
a kétszersült hátán. Mert az evés örömeit alig gyalulja le az ismétlődés, a
szereleméit igen. A modern ember pokla az, hogy akkor akarnak rajta segíteni,
amikor jól érzi magát: ha túlsúlyos, ha iszik, és oly szerencsés, hogy nem tudja,
mitől szorong. Részvéttelenül akarnak segíteni rajta. Pedig tán jobb volna, ha
nem segítenének, de részvét volna bennük. A köpenyes, kesztyűs, klumpás emberek
görgős székeken forognak monitortól monitorig. A bűnöst ma betegnek
hívják, és haragszanak a romló fogakra, az anginás rohamra meg a visszerekre a
régi s az új otthon közt ingázó lábon. Senki nem segít, mert senki nem szeret.
Őt senki nem szereti. Csupán BNO-számot adnak neki. Ha manapság valaki
bűnös, nem megölik, nem megkövezik, hanem műanyag csövön át pumpálják
bele – erőszakkal – a levegőt. Éljen.
A barátnői maguk közé fogadták, pedig ők elhagyottak, nem elhagyók.
A lányai utálták ezeket a nagyszájú nőket. (De miért a múlt idő?) Gyorsan és
hangosan beszélnek, a Martinit citromos ásványvízzel hígítják. Régen úgy volt,
hogy kölcsön kérték a négyszemélyes sátrat. Az a sátor apáéknál maradt. Most
azt suttogják a barátnők, apának van valakije. Az nem lehet. De. Nem, nem
lehet. A lányokat nem faggatja erről, próbál a rajzaikban olvasni, meg abban,
ahogy a halszaporulatról mesélnek. Csak kibökik. Nem szeretik az új nőt, de
nem is utálják. Úgy tűnik, minden mindegy nekik. Nem különösebben büszkék,
amiért megtanította őket korcsolyázni. Az új nő lapos és zöld szemű.
Megleste egy szombaton, amikor bevásárolni ment. Úgy koslat utánuk,
mintha apa őt hagyta volna el. A barátnői azt mondják, hogy mindent csak
az veszíthet el, akit a függései irányítanak. Meg kell mondani, a barátnők bölcsességével
a hócipő van tele. Mikor a kiömlött fondue fölött tudákosan kifejtik:
nincs a személyiségednek olyan bázisa (drágám), ami akkor is adott, ha
mindent elveszítesz (szívem), a legszívesebben Martinit loccsantana a hamvas
orcájukra. (Ők nem öregszenek?) Ők is csupán segítenének szeretet helyett –
habár a minden tényleg kívül van, ezek szerint. (Belül se erkölcsi törvény, se
csillagos ég.) Ha nem tudja, ki ő, kell, aki ismételgeti neki. Hideg láb a szúrós
férficombokon. Evés és kéjvágy olykor rémisztően közel esik egymáshoz. És a
gőg? Valahogy az is. Épp mert nem tudja, mi az, ami benne állandó, kell örökké
a többiekre sandítani – akik vagy többek, vagy kevesebbek nála. Apa iróniája
egyre gyilkosabb, a lányok sápadtan ásítoznak. Halálosan unják a tanárokra
vonatkozó kérdéseket. Pedig az iskolában lehetne találni közös ellenséget, ott
igen. Napközis tanárnőknek írott kekec levelekről álmodik. A lányok megjegyzik:
sorvad az ínyed, anya. Meghíztál. Apa csendre inti őket.
Láb a combon. Az új férfi már nem új. Buta. Annak a pillanatnak kellene
örökké ismétlődnie, amelyikben a férfi éppen átlép az idegensége küszöbén.
Azt a pillanatot akarja visszajátszani, amikor az elnyerhetetlennek hiányozni
kezd valami, amit ő már odaígért (amikor még nem kellett). Olyan férfi kéne,
akinek ő volna az odakint felejtett csillagos ege – és olyan erkölcsi törvény, ami
nem elvenni, kivonni szeretne belőle. A bűntudat úgy öl, ahogy az ételszínezékek.
A korcsolya élével kifelé fordulva hever a lányok szekrénye alatt. Kettő,
az nem olyan sok.

Főoldal

About the Author

Szvoren Edina

Szvoren Edina