Ki olvas minket

Oldalainkat 100 vendég és 0 tag böngészi

Vers - Borbély Szilárd

 

 

Ekhó a verandán

 

 

1
Mnémoszüné, a sötét fény, az istenek kegye vagy
büntetéseként elvette tőlem az emlékezet terhét. Nem
emlékszem az emlékeimre. Se magamra, se másra
szinte abból a korból. Csak néhány tájra vagy szagra.
De a szavakra nem, sem az elbeszélhető beszédre. Se
évekre, évszakokra. Sötét és süket árnyék vetül arra
a múltra, amely hozzáfűzhetne ahhoz, ami eljön.
Nem tudok arról, aki voltam, ezért nincs bennem,
nem maradt szinte semmi, ami hozzákötne ahhoz, aki
volt az, aki voltam. Úgy hajlok életem vize fölé, hogy

2a
csak a felszínét látom: a pillanat változó tükrébe nézek
bele mindég. Az idő elfutó folyó, kacskaringós mederében
áramló víz, amely hol begyorsul, hol meglassul a partnál,
a körív belső felénél. A hurok túlpartján kimossa a
földet és lerakja a körszelet belső oldalánál. Tovaperdülő
homokkal, iszapos hordalékkal befedi, a valaha volt
ideáját. A túlpartról nézek a víz felett a pára, a köd puha
gézein át. Az Erdőháton, ahol kerek kilenc évig
laktunk, az elveszített időt beszívta a föld. A nyolcadik
évben anyám a hideg, téli verandán vészelte át az őszt,
a telet, a tavaszt. Sose szólt, nem beszélt a szavakkal.

2b
Reggel a zsíros kenyeret sem kente meg már akkor.
A púpos zománcos fazékban a spóron főzött teából
kifeledte a citrompótlót. Cukor is alig jutott bele már.
Még korábban igen, amikor csak sírt, csak sírt. Sírása
patakzott, csöppent le a késre. Így telt el a nyolcadik év.
A kannából öntöttem vizet, arcot és kezet mosni lavórban,
majd fogat, és kiöntöttem az udvarra a vizet, a tetején
feketén úsztak a zsíros szappantól feloldott koszcsomók,
és a fekete korcs kutya, mindenkori neve Csöpi volt, iszkolt

3
el a víz elől a disznósólak irányába. Anya szép haja bomlott
volt, szeme nem látott akkor, arca merev és üveges lett
szeme fénye. A házban a csönd dohos szaga terjedt, és
a vályogház hidege tavasszal és ősszel, meg a bepenészesedett
egyszobakonyha. A földes padló hidegét a pokróc
sem szigetelte. A tűz kialudt a spórban hajnalra, ruhában
aludtam, de reggel a lábam kapkodtam a jéghideg földön,
míg a cipőbe beléptem. Anya otthon volt az egész nap,
de nem a tűz melegére vigyázott. Csak este fűtött be,
mert fa se volt, nem szólva a szénről, mikor hazajöttem.
Kevéske izékkóró, gally, csutka akadt csak. A verandára
sütött be a nap. És ő, betakarva feküdt ott az egész nap.


4a
Akkor nem tudtam, mit csinálhat. Mért nem simogatja
fejem meg. Csak a csend volt. Idegösszeomlás, mondták
a nagyok. Mi omlott össze?, nem értem. Csak a napközi
után este, ha menni kellett haza, lassan mentem. Ötszáz
méter tartott órákig. Az árokparton néztem a jég szélét,
a fagyott föld furcsa színét, a füvet, ahogy napról napra
növekszik. A Kepecgyepnél sokáig néztem, ahogy Héliosz
szekerén a tűzbe merült felhők között Csahóc és Oroszi felé

 

4b
tovaszáll. Az árkokban a víz állt, az agyagos föld megdagadva
csúszott, cuppogott, csupa sár lett a ruhám is. Így néztem
a tócsákban az égre, magamra, hiába. A hideg asztal
várt haza. Anya hosszú haja kibomolva a vállán. Betakarva
a dikón várt a hideg teraszon. Várt, azt hiszem, de lehet,
csak én vártam arra, hogy várjon. Hazaérve arca fölé hajolok,
írisze befagyott tükrében az arcom verődik vissza csupán,
nem látok más egyebet. Így közelített el a kilencedik év.

 

5
Később, amikor olvastam, hogy Petri a hetvenes években
járt arra, valami szociológiai kikérdezőként dolgozva,
rémlett, hogy volt akkoriban nálunk is egy szakállas
bácsi, aki egy papír alapján tett kérdéseket fel, de mintha
részeg lett volna, ami nem mond ellent a feltételezésnek,
hogy Petri lehetett volna, anyámnak pedig akkoriban volt
idegösszeomlása. Lehet, az egészet csak kitaláltam, mert
emlékeimet elvették tőlem, a kegyes isteneknek hála. Nem
volt fa, se pénz. Az apámat elűzték a faluból. Két évig éltünk

 

6a
így. Néha ha láttam. Méltányosságból napközibe mehettem,
napi ötven fillért kellett csak befizetni, és egész nap fűtött
szobába lehettem, és háromszor adtak enni, játékok is voltak,
nem úgy, mint otthon. De a csend, az anyám szótlan csendje
kísért. A Jókai utca nyolcból indultam, fel a Rámpára, majd
a Rákóczi úton jobb fele mentem, a korcsma előtt át a túl-
oldalra. Jobbra a falu vége, a Tökös hídja még messze ide,
hova nyaranta, vasárnap ebéd után mentünk ki néha, a berki

 

6b
határban. A mi utcánk, a Jókai nevét csak a postás tudja
csupán. Mondják Újsornak is sokan, de inkább csak a régi
nevén Cigánysornak nevezik. Erre vezet az út a Nagyerdőn át,
a görbefutású folyóhoz, a Túrhoz. A cigányok az utca végén
laknak. Nekünk is, mint minden családnak van saját cigányunk:
Arankáék azok, jönnek is rendszeresen. Elviszik a döglött
tyúkot, kacsát, meg a rágós, vén kokast is, a kotlóst is
megeszik valahogy, néha libát is, ha szemet kap ősszel, amikor
anyám tömi őket, s nem veszi észre időben. De ekkor nem
volt se liba, se kacsa. A tyúkokat megetettem reggel meg

 

7
esete. Anya a dikón feküdt, kentem kenyeret, mostam fogamat,
indultam az egész napos iskolába, ami egy napra csak ötven
fillérbe került, amikor egy kila kenyér is háromhatvan. A kör-
orvos, Keresztes járt közben a tanácson. Anya hallgat egész
nap, ha mondok valamit, az utolsó szót ismétli csupán:
Megyek az iskolába. …iskolába – mondja, haját nem
fonja be, fekszik az ágyban, és nem lehet oda bújni hozzá,
mert nincs teste valahogy, csak a hangja, ahogy ismétel
néhány szót, mint Ekhó nimfa, a szép hosszú hajú lány,
kit az istenek megbüntettek, de akin mégis megkönyörültek.

 

 

 

Főoldal

About the Author

Borbély Szilárd

Borbély Szilárd